Maxim Gorkij

Éjjeli menedékhely

Dráma négy felvonásban

Forditó: Déry Tibor

„1904. október elején fehér Dezsõ beszámolt a Nagyváradi Naplóban az Éjjeli menedékhely váradi bemutatójáról. Alig két évvel az oroszországi premier után. Mikor most hat és fél évtizeddel késõbb Szabó József rendezõ Gorkij szelleme iránti hódolattal újra színpadra vitte Váradon az azóta viharokat és vitákat kiállt, világsikert szerzett mûvet, a mai nézõ döbbenten és rácsodálkozva fedezi fel: mennyire idõtlenül élõ ez a darab, milyen izgalmasan aktuális a szellemi lényege, az a sokat emlegetett, de el nem koptatható gorkiji humanizmus, aminek pátosszal vagy anélkül, tagadva vagy elismerve – sóvárgott helye van minden életben.
Gorkij éppen azokkal mondatja ki ezt, akik a «mindenáron szabadság» könyörtelen követleményével támasztják meg ezt is, amazt is úgy gyakorolván, hogy fizikai nyomorukhoz az erkölcsi nyomor is társul szegõdik, a közöny, a tunyaság. Ezzel a tragikus emberi tartással hadakozik Gorkij humanizmusa, amikor az öreg vándor megszépítõ meséinek reménysugarát rávetíti a sivár sorsokra, amikor hitet élesztget, törõdést sürget, amikor prédikációs hevületû igéit elmondja az Emberrõl, akit a megalázás, a bántás, az éhség mellett a közöny, s a kegyetlen igazság is csak lejjebb taszíthat a kilátástalan éjszakába.
Gorkij nagy álma: az okos, jó és erõs ember, akit a jövõ szül meg. Az a jóság, amit õ sürget, életben-tartó erõt sugall, segít kibírni, segít tovább élni, segít célt találni – aktív támasz az elhagyatottságban, erjesztõ a tompa fásultságban, menedék a páriasors éjszakájában.” (Implon Irén, Fáklya)

„Kosztiljov éjjeli menedékhelyén élnek összezsúfolva a társadalom reménytelen számkivetettjei. Násztya, az utcalány a ponyvaregények romantikájába menekül. A lezüllött Báró durva gúnyolódásával még ezt az örömet is elvitatja tõle. Klescs, az elszegényedett lakatos büszke arra, hogy õ becsületes munkával keresi kenyerét, de önbecsülése indokolatlan, hiszen durva ember, aki feleségét, Annát tüdõbajba hajszolta. Ellenséges szemmel figyeli a körülötte kavargó emberi sorsokat Bubnov, a hajdani szûcsmester is. Az ital vitte a lejtõre a valaha népszerû, tehetséges Színészt. Hozzá hasonlóan értelmes, mûvelt ember volt Szatyin is, a távírász, aki ma már csak notórius hamiskártyás, kiábrándult bölcselkedõ.
A nyomorúság vámszedõi, a házigazdáék sem boldogok. Kosztiljovot, a vén, fösvény orgazdát felesége, Vaszilissza a pokolba kívánja, és tönkreteszi fiatal húga, Natasa életét is, mert érzi, hogy szeretõje, a tolvaj Vaszka Pepel már ráunt és a fiatal lányra vetett szemet.
A céltévesztett emberi sorsok e vigasztalan gyûjtõhelyére új jövevény érkezik: Luka, a ravasz öreg vándor. Abban különbözik a többiektõl, hogy szent hazugsággal, jóságos mesékkel vigasztalja a többi elesettet. De arra, hogy sorsukon lendítsenek a hazugságból nem lehet erõt meríteni. A menedékhely válságos pillanatában, amikor megölik a házigazdát, búcsúszó nélkül eltûnik. De mindannyian emlékeznek rá. És végül diadalmasan zeng Szatyin az emberrõl szóló monológja: Ember! Tisztelni kell az embert, nem sajnálni!” (Színházi Kalauz)
 

Szereplők:

Bemutató: 1969.03.08