William Shakespeare

A makrancos hölgy

Vígjáték három felvonásban, tíz képben

„Shakespeare vígjátékát a polgári színpadok hamisan állították be. A játékot leegyszerûsítették s a fõ hangsúlyt a férj-feleség közötti alárendeltségi viszony igazolására helyezték. Pedig Shakespeare-t mélységes emberszeretet vezette, mikor mûveiben szembeszállt a feudalizmus vad szokásaival s az aljas, züllött pénzhajhászó zsarnokságával. Védelmébe vette az embert s különösen nagy szeretettel fordult a fiatalság felé. Legtöbb darabjában a tiszta, nemes szerelemnek állít ragyogó emléket.
Az író úgy állítja elénk Katát, a fékezhetetlen, makrancos természetû lányt, mit a kor társadalmának egyik áldozatát. Kata megpróbálja lerázni magáról az elviselhetetlen önkényuralmat, bár maga sem tudja pontosan, mi az, amire vágyik, mi is a célja. Csak azt érzi, amit a fiatal csikó, amely le akarja rázni magáról fékeit. Ez a felszabadulási törekvés katából fékevesztett kitöréseket, elégedetlenséget, fúria természetet vált ki, környezete legnagyobb rémületére. A helyzet már-már kétségbeejtõ, mert a gazdag polgár kisebbik leánya férjhez adásának feltételéül tûzi ki, hogy elõbb makrancos lányát vegye el valaki. Ekkor jelentkezik Petrucchio, a gazdag veronai ifjú, aki maga is szilaj természetû, s ezen felül igen pénzsóvár is, s az ígért óriási hozománytól kecsegtetve, megmenti a helyzetet: hajlandó feleségül venni Katát. Nem ijed meg a lány vad természetétõl, a sarkára áll és elhatározza, hogy megszelídíti. A köztük észrevétlenül kialakuló szerelem mindkettõjüket hatalmába keríti s végeredményben nem akaratos, dühös kitöréseivel és gyötrõ szeszélyeivel szelídíti meg Katát, hanem szerelmével láncolja magához. Közben szinte észre sem veszi, hogy õ maga sem az, aki volt. Rádöbben, hogy férj és feleség között csak akkor lehet tartós jó viszony, igazi szerelem, ha kölcsönösen tisztelik egymást.” (Fekete Attila, Fáklya)
 

Szereplők:

Bemutató: 1954.01.16