Horia Lovinescu

Fogadó a keresztúton

Színmû három felvonásban

Forditó: Kelemen István

„A darab a 20. század egyik legnagyobb problémájával, a háború és béke kérdésével foglalkozik egy igen érdekfeszítõ cselekménybe beágyazva. Valahol nyugaton fekszik egy istenhátamögötti fogadó. Tizenegy ember reked meg ebben a fogadóban és egy természeti katasztrófa után azt hiszik, hogy kitört az atomháború és õk az emberiség egyedüli követei; csak õk maradtak a földön, õrájuk hárul az élet esetleges megmentése vagy az ítélkezés a háború kirobbantói fölött. Kétségbeejtõ helyzetükben sorra eldobják álarcaikat és igazi valójukban mutatkoznak meg elõttünk. Egyikbõl nagyszerû emberi tulajdonságok bontakoznak ki, a másikat undorító gyávasága vagy éppen aljassága taszítja tõlünk. A dolgok végül rendezõdnek, ám a darab emberi tanulságát minden nézõ hazaviszi a színházból: nem lehet tétlenül szemlélni a háborús erõk kardcsörtetését, hanem tenni, cselekedni kell.
Lovinescu a jellemábrázolás nagymestere; s ha valaki ezt a cselekményt a jellemek nagy összeütközésében szemlélheti, rájön, hogy a hazai drámairodalom egyik legérdekfeszítõbb alkotása tárul fel elõtte.” (Kelemen István, Szabad Szó)

„…Lovinescu 13 évvel ezelõtt írt drámája megelõzte Dürrenmatt Fizikusok-ját. Az idõrendi sorrend különben is mellékes, amikor az idõtlenné növesztett «szorongás közérzete» szóhoz jut a mûvészet valamennyi területén, a színpadon is. Hogy Dürrenmatt a maga színpadán tudománytörténeti panoptikumot rendez be egy mai elmekórházban, Lovinescu meg amolyan Noé bárkáját rögtönöz egy fiktív fogadóban, ugyancsak nem lényegi meghatározó; más színtéren más drámaépítkezéssel, más írásmûvészeti alapállásból mindketten – és hányan még rajtuk kívül! – a pusztítás technikáját bitorló emberiségre figyelnek és figyeltetnek… Lovinescu drámája, dialógusainak érvelés-rendszerével kapcsolódik be ebbe megkerülhetetlen kortárs-témába, s elmondja mindazt, amit keletkezésekor az élet védelmében elmondhatott a háborútól megiszonyodott emberi értelem.
A Fogadó a keresztútnál azonban nem tandráma, ha tanulságai talán túlságosan is tételesek (nem ártott volna bátrabban rövidíteni a szöveget), - a sokféle emberi sors hullámzó fölbukkanása, egyéni igazságaik és tévedéseik öszevetése, erkölcsi képleteik változása meggyõzõbb erõvel szól a dráma mellett ma, 1969-ben, mint az emberiség nagy sorskérdését ostromló mégoly becsületes szándék, amivel az utóbbi évtizedekben könyvek, színdarabok, filmek egész sora kísérletezett.
Tizenegy embert zár együvé egy apokaliptikus katasztrófa látszatával rájuk zúduló esemény – a rettegés tapinthatóan kúszik végig magatartásukon, szelektálja emlékeiket, lehántja erkölcsi arculatukról a kendõzõ álságokat, kapcsolatokat tör és újakat teremt, bennük és körülöttük a válaszutak parancsoló szükségessége munkál.” (Implon Irén, Fáklya)
 

Szereplők:

Bemutató: 1969.10.05