Howard Barker

Jelenetek egy kivégzésből

dráma

Forditó: Julián Ria

Howard Barker (1946–) az egyik legjelentősebb kortárs drámaíró, már-már kultikus rajongással körülvett szerző, jól mutatja ezt, hogy szülővárosában, Londonban a színházról alkotott sajátos felfogásán alapuló társulat alakult The Wrestling School (Birkózóiskola) néven, amely a nyelv, az előadó és a befogadó közötti kapcsolatrendszer feltárására törekszik. Jelenetek egy kivégzésből című drámáját március 2-án mutatja be a Szigligeti Színház Theodor-Cristian Popescu rendezésében.

Katasztrófaszínház
Barker alkotta meg az úgynevezett katasztrófaszínház fogalmát. Műveiben gyakran jelenik meg az erőszak, szexualitás, a hatalom utáni vágy és az emberi viselkedés problémája. Visszautasítja azt a vélekedést, miszerint a közönség tagjainak egyetlen közös választ kell kapniuk egy-egy előadás után, a színpadon látottak alapján. Barker célja épp ellenkező, az egyetlen lehetséges válasz széttördelése, a néző arra való ösztökélése, hogy egymaga küzdjön meg az előadással. A színház számára nem a közösségi élmény tere: „Az együtténeklés, banális dallamok együtt hümmögése nem jelenti azt, hogy egy közösség vagyunk”. Míg egyes drámaírók arra törekszenek, hogy egy-egy jelenetet leegyszerűsítsenek, addig Barker azon dolgozik, hogy mondanivalója minél komplexebb – akár kétértelmű – legyen. A komédia népszerűsége abból ered, hogy egyesíti a nézőket a „konszenzusos megértésben”, Barker ezzel szemben a tragédia reneszánszában hisz, a színház célja szerinte inkább az, hogy a különbözőségekre rávilágítson, hogy problémákat okozzon, a közönség zavartan, megosztottan távozzon. A tragédiának ez a renesszánsza vezethet oda hogy a szépség és a költészet megjelenjen a színpadon: „A tragédia felszabadítja a nyelvet a középszerűségből és így lesz a költészet beszéd ismét” - vallja.

A birodalom és a művész
A Jelenetek egy kivégzésből című dráma központi alakja Galactia, a velencei festőnő, akit a dózse azzal bíz meg, hogy megörökítse a lepantói csatát (1571 - az Oszmán Birodalom ellen vívott háborúk egyik híres tengeri csatája, amely során a Velencei Köztársaság, az V. Piusz pápa által vezetett Pápai Állam, Spanyolország, a Genovai Köztársaság, a Savoyai Hercegség és a Máltai Lovagrend szövetsége döntő csapást mért az oszmán flottára). Galactia azonban öntörvényű művész, aki a a „fényes diadalt” szörnyű mészárlásnak tekinti és akként is ábrázolja. A képet a megrendelők egy „előre kitervelt, obszcén provokációnak” tartják. Galactiát bebörtönzik és a szeretőjét, Carpetát bízzák meg egy „ellenfestmény” megalkotásával. „Az állam műalkotásokat rendel. Mekkora szabadsága van ebben az esetben a művésznek? Viszonyulhat-e kritikusan a hatalomhoz, amikor azt kérik tőle, hogy dicsőítse, ünnepelje azt? Lehet-e úgy ábrázolni egy jelentős tengeri csatát, amely „megmentette” Európát, mint egy közönséges mészárlást? A megrendelés nem csak a témát határozza meg, egy adott látásmódot is a művészre kényszerít? Csak a tudását, vagy a lelkiismeretét is megvásárolják?” (Theodor Cristian Popescu rendező)

(Howard Barker engedélyét a Hofra Kft. - www.hofra.hu - és a Judy Daish&Assoc. Ltd. közvetítette.)

Az előadást 14 éven felülieknek ajánljuk!

 

---

Sajtóvisszhang

"Az idén márciusban bemutatott Jelenetek egy kivégzésből című Howard Barker-darab, már gyönyörűen megmutatta: a nagyváradi társulat képes nagyobb lélegzetű, szinte minden pillanatában érvényes produkciót létrehozni, árnyalt és hiteles színészi játékot felmutatni. A Theodor Cristian Popescu vendégrendezésében színre vitt, nagyrészt közhelyekre épülő Barker-mű is „megdicsőül”, aktualitása pedig eléggé fájdalmas módon rajzolódik ki. A hatalom, a politika porba sújtja vagy égbe emeli a művészt, attól függően, hogy mi a pillanatnyi érdeke, röviden így foglalhatnám össze a kortárs angol szerző darabjának mondanivalóját. A művészet szabadsága csak látszólagos, hiszen minden rendszer kiszolgáltatottá teszi művészeit, az anyagi függetlenséget ugyanis nagyon kevesen tudják megteremteni maguknak. Ha a „megrendelő” úgy érzi, alattvalója túlságosan is szabadon gondolkodik, túl öntörvényű, nem veti alá magát eléggé „fenntartója” akaratának, kritikusan viszonyul hozzá, akkor egyetlen intéssel eldöntheti a művész további sorsát. Ha azonban az érdeke úgy kívánja, ugyanazt a művészt, akit mindezek miatt eddig megvetett, „fölemeli”, megpróbálja „megérteni” művészetét. Egyszóval: kihasználja. Ezt a jelenséget járja körül Howard Barker darabja, ebből alkotott nagyszerű előadást Theodor Cristian Popescu."

Köllő Katalin (Szabadság, 2012. június 18.)

"Barker nem túl szofisztikált darabjából Popescu szellemes, egyenletes előadást hozott létre, remek színészi alakításokkal. Külön izgalmas, hogy az előadás a színpadi látványt a váradi színházbelső folytatásaként gondolja el: mintha a proszcénium vörös bársonnyal borított tere a pompásan rekonstruált belsőhöz tartozna. A birodalmi ragyogástól egy óriási képkeret választja el a színpad mélyét, Galactia férfikaszárnyában berendezett műtermét térdig érő víz borítja, itt az anyag, az élet, a vágy, az elemi „kosz” az úr, amelyből (vélhetően) a valódi alkotói gesztus indul. Popescu rendezése egységesen és a darab mélységével arányosan gondolja el a színházi hatást: például az időnként „megelevenedő” festmény kompozíciói részletesebb kidolgozást is elbírtak volna."

Varga Anikó (Revizor kritikai portál, 2012.11.26.)

Szereplők:

Bemutató: 2012.03.02