Háy Gyula

Mohács

Tragédia négy felvonásban

A darab a mohácsi csata közvetlen elõzményeit, a vereség okait tárja fel: az országláshoz gyenge II. Lajos magyar király és felesége – a Habsburg-házból származó Mária – szerelmét, a nemesség viszálykodásait, a keresztény világ közönyösségét Magyarország veszélyeztetettségével szemben.
„Háy Gyula darabjának idõszerûsége tagadhatatlan, ám ez a tény nem takarhatja el a színpadra állítás nehézségeit. Alapvetõ – és a fõszereplõ számára szinte megoldhatatlan feladatot – problémát jelent az az ellentmondás, ami elsõ jelenetben megismert és a késõbbi Lajos király jellemében mutatkozik. Elõször izgága, éretlen, sõt infantilis kamaszt látunk, aki talán még a kis- vagy nagydolgát sem tudja maga elvégezni. Ám hálószobájában találkozik a pápai követtel, és társalgásuk – a jó ég tudja miért – megváltó erejûnek bizonyul az ifjú király számára. Egyik pillanatról a másikra érett, bölcs és hazájáért végtelen felelõsséget érzõ nagy formátumú uralkodóvá válik, bár még mezitláb szaladgál a palotában. Addig sovány eredményeket produkáló férfiereje is bizonyára feltámad, noha ezt bizonyítani már nem tudja, mert a hitvesi ágy helyett a mohácsi csatatér felé veszi az irányt. Amikor szerelme-felesége, Mária királyné belép, õ a semmibõl támadt hittel, sugárzón kijelenti: «Nekem mától kezdve más dolgom van!» A szerzõ egyáltalán nem motiválja ezt a váltást, ezért a rendezõ és a színész feladata, hogy az uralkodó infantilis megnyilvánulásait kiiktassa a játékból és ezáltal hitelessé tegye azt a II. Lajost, akit nem jelentéktelensége, kisszerûsége miatt hagynak cserben a magyar urak, hanem mert nem tudnak felülemelkedni pillanatnyi érdekeiken.
A mû másik problémája nem mindig indokolt eklekticizmusából következik: az író össze akarja házasítani a groteszket a pátosszal.” (Bérczes László, Színház, 1992/június)
„Az 1526. augusztus 29-e közvetlen elõzményeit drámába sûrítõ mûvében az író egyértelmûen II. Lajosra koncentrál, aki egy korabeli mondás szerint «korán született, korán lett király, korán házasodott és korán halt meg». Nem mintha romantikus recept szerint dicsfénybe akarná vonni a húszévesen odapusztult magyar király személyét, de rokonszenvünket mindvégig megóvandó csak sotto voce ejt szót kicsapongó, léha elõéletérõl, miközben ellenkezõleg, hangsúlyosan ecseteli forró hitvesi szerelmét (amit odaadóan viszonoz Mária királyné), és részletesen illusztrálja viaskodását a széthúzó fõurakkal, akik egyfelõl körömszakadtáig ragaszkodnak kiváltságaikhoz – hiszen emlékeznek még Dózsára! -, másfelõl süketek a nemzeti összefogás (akkor még szokatlanul hangzó) parancsszavára. Harmadiknak Nyugat és a Szentszék részvétlenségét hibáztatja a szerzõ; I.Ferenc francia király nemrég lépett szövetségre a Portával. Európa felelõs tényezõi nem ismerik fel, hogy a török túlerõvel szembeszálló Magyarország valójában nyugati érdekeket is védelmez.” (Oláh Tibor, Népújság, Marosvásárhely)
 

Szereplők:

Bemutató: 1992.02.28