Előadások / Szigligeti Társulat / 2024-2025

Móricz Zsigmond

Pacsirtaszó

Életkép három felvonásban

Átdolgozta: Bárdos László

„A Móricz Zsigmond izmos kezében a népszínmû tradíciója nem maradhatott meg papírmasénak. És csakugyan az az író, akitõl a népszínmû újjászületését várjuk, hadilábon van mindazzal, amit a konvenció népszínmûnek nevezett el.
A leglényegesebb különbség: míg a régi népszínmûtípusokkal - mintegy merev álarcokkal dolgozott, mint a régi görög színészek - addig Móricz egyéniségeket, magyarán: embereket öltöztet föl a maga sajátos és erõs parasztismeretének motívumaival.
A részleteiben, megfigyeléseiben a magyar paraszt drámája ez, de maga a történés, a dráma általánosan emberi. Olyan finom szálú a meséje, olyan különös lélektani okokon nyugszik, hogy a régi buta, de jóízû parasztokkal ezt a színmûvet nem is lehetne megcsinálni.
A Móricz parasztjai gondolkodó és érzõ lények. Nem olyan gazdag a szótáruk, mint az érettségizett vagy egyetemet végzett embereké, de az érzésük épp olyan bonyolult és mély, mint akárhány pesti neurastheniásé, sõt, a mondásaik sokkal mélyebb emberi igazságokat érintenek, mint a tudományos és csirkefogó nyelvbõl keresztezõdött pesti igazságok. Néha egyenesen a biblia képeiig szárnyalnak föl.
A demokrácia a zászlajára írhatná Móricz darabját, amely arról tesz bizonyságot, hogy a lelki nemességhez, a gondolkodás elõkelõségéhez nem kell egyetem, még ábécés könyv is alig.
Lássuk a darab két fõalakját. Az egyik a falusi bíró, aki tiszteli és elsõsorban magán alkalmazza a tízparancsolatot és különösen azt, hogy «ne kívánd meg felebarátodnak a feleségét.» A másik a kapás leány, aki gazdag és öreg paraszthoz megy feleségül, de az egész falunak odakiáltja, hogy ha száz évig is élne köztük, mégsem fogják soha rossz úton, tilosban érni.
Apostolszerû merevség, fanatizmus van mindkét emberben és ha itt-ott engednek is az élet szokásos korrupciójának, életük legfõbb vonalában hívek maradnak erkölcsi eszméjükhöz a romlott környezet ezerféle kísértése közepett is. Sallangtalan, puritán viselkedésük, egyszerû szavaik ellenére is van bennök valami regényes pátosz, valami valószínûtlenség, valami, ami kirí bennük a körülöttük tobzódó emberi érdekvásárból.
És Móricz Zsigmond emberismerete, lélektanilag dús megfigyeléstömege, emberrajzoló ereje, naturalisztikusan kemény ökle voltaképp azokban az alakokban érvényesül, amik az aljas, mindennapilag és emberileg korrupt falut akarják jellemezni.
A férj, a dúsgazdag nagygazda, aki mindent a pénzével akar elérni, meghódítani és a falu királya akar lenni, holott csak gyáva szoknyahõs, akit férfiasságban a legszegényebb kapáslegény is falhoz állít, nagyszerûen megelevenített emberi alak. Épp ily életszavú és mély a menyecske anyja, a szegény zsellér-asszony, akinek tizenhat gyermeke volt, örök életében nyomorgott és most a gazdag ember feleségévé lett leányában akarja elérni álmát, a jó módot. De ki tudná feljegyezni mind azt a sok, néha csak néhány szóval odavetett alakot, amikben az élet él, csal, hazudik, bánkódik vagy mulat és amikkel Móricz hihetetlenül gazdagítja a népszínmûi kart.
Hogy a «Pacsirtaszó» milyen nagy hatvágás a népszínmûi konvenció ellen, mi sem mutatja jobban, mint hogy a népszínmûvek hõse, az énekes játékok baritonlelkû Falurosszája le van redukálva egy falusi legényre, akivel méltatlanság esett meg, de aki ezt a méltatlanságot kissé meg is érdemelte, mert csak afféle hetyke, duhaj legény. Vele szemben a bíró gyõz, a nehézkes, egyetlen tönkbõl faragott, de kemény, jellemes és mély szívû magyar ember.
A színházból az ember azzal az érzéssel távozik, hogy nem kapta meg a konvencionális népszínmûvet, még a konvencionális drámát sem, hanem ehelyett egy rendkívül érdekes, mélyreható, emberek meglátásában dúskáló, emberileg igaz jelenetekben ki-kilobbanó játékot látott, amit stílszerûen kísér a két utolsó felvonásán át egy tompított, különös és izgató hangszerelésû zene, amely tele van magyar motívumokkal és Kodály Zoltán nagyszerû zeneiségével.
Az az ujjongó érzésem volt, hogy amikor a magyar motívumoknak ilyen felkarolói, ilyen izmos mûvészei születnek, mint Móricz Zsigmond és Kodály, akkor nem kell félteni azt a kincset, ami népünk nyelvében, lelkében, zenéjében, mûvészetében rejlik.” (Színi Gyula, Nyugat, 1917)
„Móricz Zsigmond darabja Bárdos László átdolgozásában került színre nagyváradon.
Az elsõ világháború elõtt recsegni-ropogni kezdett az a világ, amelyet a kapitalista társadalom épített magának. A munkanélküliség már elviselhetetlenné vált. A falu szegénysége azonban még nem ismerte azt a hatalmas erõt, amelyet a munkásosztály képviselt.
A falu elsõ gazdája deres fejjel másodszor nõsül. Temérdek pénzével megvásárolja egy kapáscsalád leányát, családjával együtt. A megalázott leány, mint nõ is kizsákmányoltjává válik a kuláknak. De a kulák kezében tartja az egész falut, a középparasztból lett bírót, akit az õ segítségével választottak meg és így maga mellé igyekszik állítani. A menyecske elhagyott võlegénye, a nincstelen parasztfiú visszajön a katonaságtól és abban a hiszemben, hogy kuláknévá lett kedvese hozzá hasonult már a környezetéhez, szeretõül ajánlkozik. Azonban a kapás napszámos leánya, mint gazdag kulákné is megmaradt becsületes dolgozó parasztnak és elutasítja az õt megalázni akaró volt szerelmesét. Férjétõl kér védelmet, azonban férje, mint gyáva kulákhoz illik, egyszerûbb megoldásnak tartja, ha bezáratja a fiút a községi bíróval. A bíró azonban már érzi az erõt a dolgozóknál és a szegényparaszt mellé áll.” (b.b. – Arad)