Horia Lovinescu

Rombadõlt fellegvár

Dráma három felvonásban, hat képben

Forditó: Gréda József

„A fellegvár pénzbõl, elõjogokból s fõként elõítéletekbõl épült; 1943-ban még megdönthetetlennek véli egyik lakója, Dragomirescu ügyvéd, a nagypolgári család korlátolt feje. Tájékozatlan felesége, Emília sosem kételkedett férje véleményében, húga pedig, Adéla, a «tehetséges» üzletasszony oly vak a gyûlöletben, hogy meg sem akarja hallani a sztálingrádi csata zaját, noha attól remegnek a fellegvár alapjai. Costicának, Adéla fiának, a soha puskaport nem szagolt kapitánynak legfõbb gondja a biztonsága és a vagyon: mindkettõt a «két té-betûs» Gattescu, a diplomata segítségével biztosítja, aki feleségének barátja. De hát ki gondolkozik ebben a családban? Ki óvhatná meg õket a végveszedelemtõl?
Matei, az ügyvéd nagy fia megérthetné azt, ami következik, de õ az esztéta elefántcsonttornyába zárkózik, s állítólag nem is gondol hétköznapi anyagiakra. Viszont hallatlan önzéssel csepegteti öccse, az érettségizõ Petru és Irina, a rokonlány szívébe a maga életbölcseletét, a «felsõbbrendû ember» és a «veszedelmesen élni» nietzschei-fasiszta elméletét. A két fiatal áldozatul esik a csillogó értelmû, lenyûgözõen szép és okos lélekrablónak: Irina otthagyja miatta võlegényét, Dánt, a hûséges és derék pilótát. Petru pedig, hogy kitörjön végre a családi kalitkából, önként jelentkezik a frontra. Hiába érkezik meg Iasi-ból a nagyanya, a haladó szellemû tudós, már õ sem tudja Petrut visszatartani: a család, mint egész társadalmi rétege, a végzet felé rohan.
A második felvonásban már inognak a fellegvár falai. 1948-ban vagyunk, takarítjuk a háború szemetét, építjük az új társadalmat. A nagymama a bukaresti egyetemen tanít, de leányánál lakik Petru kedvéért, aki a háborúban elvesztette szeme világát. A vak jobban lát, mint valamikor a látó: kezdi felismerni Adéláék aljasságát, Matei gyilkos önzését, sõt érezni kezd egyet s mást az új élet vonzásából is. Irina dolgozik és – vakon a szerelemtõl – természetesnek tartja, hogy Matei tétlen töprengésben töltse napjait, a hozzá méltatlannak tartott munka helyett. Nem látja, hogy Matei már az ital és agyrémei rabja, nem látja, hogy Matei a „szellem szabadságát” siratja, de a fennhéjázó tétlenség elvesztett paradicsomát fájlalja. Adéláékat most komoly csapás éri: gyáruk államosítása. Uzsoraüzletekkel, apró kémszolgálatokkal, feketézéssel és valutázással pótolnák az elmaradt munkanélküli jövedelmeiket. A nagymama egyelõre még leányát és Petrut féltve nem juttathatja õket oda, ahová szeretné.
Matei ekkor már az õrület határán delirál, Irinát közös öngyilkosságra szólítja fel, de Irina már nem követi olyan vakon; közelebb kerül az alkotó élet reményeihez. Petru életébe pedig nem a szemén, hanem értelmén és szívén át süt be a nap: megszereti Ecaterinát, a hozzájuk költözött, faluról jött tanítónõt, s a viszonzott szerelem már terveket is sugall neki, eddig nem remélt jövõjére, visszanyert életére nézve.
A harmadik felvonásban végképp kicsúszik Adéláék alól a talaj. Letartóztatták Costicáék egyik cinkosát s most Adéla kizsákmányolná Irina mély szerelmét, Matei összeomlását. Azt hitetné el a leánnyal, hogy Matei csak «odaát» boldogulhat, s pénzt ígér Irinának, ha a családot külföldre szöketi Dán, a még mindig hûséges imádó segítségével. Irina önmagát tagadja meg a hazugsággal, hisz Dant csak azzal gyõzhetné meg, hogy már nem szereti Mateit s «odaát» a Dáné lesz. De a pilótában a szerelemnél is erõsebb a becsületérzés: itt megbecsülik s nem élhet vissza ezzel. A nagymama most már megérdemelt helyükre juttatná Adéláékat, de késõ: saját maguk sötét üzelmeik dugájába dõlnek. Matei pedig, miután minden reménye összeomlott, végez magával.
Az epilógusban kitárulnak a ledöntött fellegvárt ablakai, hogy friss levegõ ömöljék be az új parkok, gyárak felõl. A nagymama elköltözik, hisz Petrura már Ecaterina vigyáz. Irina sebzetten kerül ki az omladékok alól: Kolozsvárra megy tanulni és feledni – Dán reméli, hogy visszaemlékezni is. A romok között, hûséges Emíliájával már csak a végképpen agyalágyult öreg Dragomirescu marad, lehúzós képeivel játszadozik. Mivel sokkal bölcsebb régen sem volt, benne testesül meg a ledöntött fellegvár hátborzongatóan üres, lakóit eleve pusztulásra ítélõ, sivár szelleme.” (Az elõadás mûsorfüzetébõl)
 

Szereplők:

Bemutató: 1955.10.22