Eugen O’Neill

Utazás az éjszakába

Dráma két részben

Forditó: Vas István

„A téma: egy tipikus amerikai polgári család iszonyatos alkonya. A vékony cselekmény minden során átvilágít a személyes élmény hitelessége; mindvégig érzõdik, hogy a dráma a sokat szenvedett író lelke legmélyébõl fakad.
A szereplõk. Az apa: kiöregedett színész, aki állandóan sajnálja magát. Volt benne tehetség, de annyira reszketett az öregségtõl s az azzal járó nyomortól, hogy csak egy szerepre állította be magát, akárcsak az író apja, aki hatezerszer játszotta el gróf Monte Christot. Már elég jómódú, mégis a fogához ver minden garast; arra is sajnálja a pénzt, hogy kisebbik fiát, a tüdõbajos Edmundot szanatóriumba küldje. Az idõsebbik fiú, Jamie irigy, alkoholista, az élet mellõzöttjének érzi magát. A Kisebbik fiú egyformán szenved a tüdõbajától s a család nyomasztó légkörétõl. A legtragikusabb mindannyiuk között Mary, az anya. Egy régi betegség nyomán rákapott a morfiumra, s a sivár élet kiölte belõle az akaraterõt: nem tud, s immár nem is akar leszokni a méregrõl. Az egyetlen, akit megtévesztenek a békés családi élet kulisszái, aki vidám és könnyû léptû: Cathleen, a kis cselédlány. Õ oldja fel néha a bénító légkört, mint a kórus az antik tragédiákban.
Ezek a szereplõk játsszák végig a harmincöt éves házasság egy napját. Ezen a napon két esemény történik: Mary az elvonókúra után ismét rászokik a morfiumra, Edmund pedig a kisebbik fiú megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg.
A nap úgy kezdõdik, mint a többi: derûs, semmitmondó családi reggelivel. De a szereplõk egyre szûkülõ körökben kerülgetik a család démonait: az alkoholt, a morfiumot és a betegséget. Az atmoszféra egyre feszültebbé válik, a vita már ingerült, ádáz vádaskodássá lesz. A harmadik felvonásra már mindenki ellensége a másik háromnak. A darab végén éjfél van, odakint sûrû köd, és kísértetiesen búg a ködduda. A drámát Mary megjelenése zárja le, bomlottságán látszik, hogy már nem múló mámorról, hanem agyának teljes bénulásáról van szó.” (Színházi Kalauz)
„O'Neill nem csillantja meg a révbe jutás lehetõségét, és minden személyes sikere és boldogulása ellenére talán nem is tehetné, mert a gondolkodással a boldog megelégedettség majdhogynem összeférhetetlennek tetszik. Az élet,
mint beteljesült és elszalasztott lehetõségek sorozata, akkor is örök kétségek, a «mi lett volna, ha?» és «mi lehetne?» terrénuma, ha értelmével nem kényszerül valaki nap-nap után szembenézni. Tyrone-ék azonban, ha nem is naponta, de minden bizonnyal gyakran kénytelenek a folytatás lehetõségének kérdésével szembesülni, nem feltétlenül verbálisan, inkább a gyakorlatban, valóságos döntéshelyzetekben. (Olyanfélékben, mint amilyen például az «inni vagy nem inni», a morfium vagy önfegyelem, õszinteség vagy öncsalás dilemmája.)” – Szûcs Katalin, Színház
 

Szereplők:

Bemutató: 1991.06.16