Zilahy Lajos

Zenebohócok

Színmû két részben

„A 80-as években elkezdett, majd abbamaradt Zilahy-sorozatot szándékozott folytatni ez a bemutató, a szerzõ születésének 100. évfordulója tiszteletére.
Madár úr helyettes tornatanár, jelenleg albérlõ szerelmes a házigazda zeneköltõ leányába, Fruzsinába. Angyal úr, a félzseni zeneköltõ nem kap tehetségének megfelelõ teret, de pénzre van szüksége, s leányával együtt zenebohócnak szerzõdik egy külföldi varietéba. Utánuk jön Pehely úr, a költõ és szövegkönyvíró és Madár úr, a tornatanár. Fruzsina úgy érzi, csak akkor dobbanna meg a szíve az ifjú iránt, ha az valami nagyot vinne véghez. Madár úr szerelme bizonyításául a varieté színpadán a halálugrás produkciójára vállalkozik, mint repülõ ember. Fruzsina és apja szeme láttára zuhan le, a bohóc-számuk elõtt. Madár úr aztán felgyógyul, a lány is beleszeret, mindannyian visszatérnek hazájukba.” (részlet a mûsorfüzetbõl)
Schöpflin Aladár írja a Zenebohócokról a Nyugat 1926. 1. számában:
„Ami Zilahy Lajos komédiájában a maghoz tartozik, az mind azt mutatja, hogy ezúttal nem volt a közönség számára sem új, sem nyomatékos mondanivalója. A mûvész a szívét tárja ki és könnyeivel fényesíti mûvét csillogóra. A közönség nem törõdik a kitárt szívvel, egyszerûen csak szórakozni akar. A mûvész erre, hogy a nyomortól szabaduljon, beáll bohócnak, mûvészete alantas elemeibõl csinál magának tarka köntöst, amelyen röhög a tömeg. Ez bizony régi nóta, amely nem marad mindig új. A cselekménynek ebbe a mûvész-tragédiába belefonódó másik ága ugyanilyen. Egy férfi halálosan szeret egy nõt, ahogy az elõjátékban mondják. A nõ azonban mûvész leánya, maga is mûvésznõ, ki akar emelkedni a homályból, az anyagi gondból, a napfény ragyogására. «Akarj valamit, valami nagyot» - mondja a férfinak. Mi nagyot merhet egy szerelmes férfi, ha véletlenül tornatanár? Beáll õ is a cirkuszba légtornásznak és egy veszedelmes salto mortáléra vállalkozik. Most aztán összefonódik a két motívum. A tornatanár elhibázza a saltót és összezúzva viszik ki a színpadról. A leány arra ébred, hogy apja operájának elõadását csak az õ tisztaságának feláldozásával eszközölheti ki. Erre otthagyják apa, leánya, tornatanár a cirkuszt és visszamennek a kispolgári szegénységbe, melyet most már a boldog szerelem fog enyhíteni.
Az ilyen tartalmi kivonat mindig próbája annak, hogy a darab magvát képezõ invenció originális-e. Erre a kérdésre felelet, amit az eddigiekben elmondtam. Látni belõle, hogy a szerzõ nem keresett újdonságukkal frappáns gondolatokat. Ha azonban úgy mondtam el, ahogy akartam, akkor az olvasó sejtheti azt is, hogy a szerzõ gondolatmenetének alakításában, a formában s a részletek kistaffirozásában keresett újat. Nem az volt a törekvése, hogy mélyrõl ragadja meg a témáját és magasra emelje fel, hanem az, hogy a színpad magasságában mutasson fel valamit, ami a közönség színvonala irányában van kiegyenlítve. Ebben aztán invenciózusnak is bizonyult, az apró, finom ötletek mesterének. A comedia dell'arte-szerû keret, amelybe mondanivalóját beállítja, nincs nagyon szervesen belekomponálva az egészbe, de színesíti a darabot, érdekesen jelzi a téma kétmedrû indulását azzal, hogy a színpadon szereplõ bohóc-pár felszólítására a közönség sorából lép elõ a költõ, elmondja mindenünnen visszautasított darabjának a tartalmát és elmondja egyúttal saját tragédiáját is. A továbbiakban a szerzõ ügyes kézzel bonyolítja a dolgokat, a második felvonásban mozgalmas, érdekes képeit vonultatja fel az orfeum kulisszái mögötti sürgés-forgásnak, a legtöbb jelenet találó ötletre van beállítva, apró, kis novellisztikus részletek csillognak, néha mint poéta is megszólal a szerzõ. Ami a fõdolog: ízléssel és disztingváltsággal dolgozik. Egyebekben most is azt látjuk, hogy ereje nem a gondolat mélységében vagy merészségében van, hanem a részletek gondos és elmés kidolgozásban, a tetszetõs írói és színpadi ötletek felhasználásában.”
 

Szereplők:

Bemutató: 1991.03.01