Bábszínházi világnapi üzenetek

Az UNIMA döntése szerint idén, Henryk Jurkowskira emlékezve, ismét az ő 2011-es írása a bábszínházi világnapi üzenet, illetve a világnap magyar üzenetét Balogh Géza fogalmazta meg. Fogadják szeretettel.

Henryk Jurkowski

2016. január 2-án elhunyt Henryk Jurkowski, a jeles lengyel tudós, kutató, színházkritikus, író és kultúrantropológus, aki életét a báb műfajának szentelte. Az UNIMA, a Nemzetközi Bábművész Szövetség rá emlékezve, szellemiségét életben tartva az ő 2011-ben írt világnapi üzenetével ünnepli ezt a napot.

Itt vagyok Nyugat-Szibériában, Omszk városában. Amint belépek a néprajzi múzeumba, tekintetem azonnal a több tucat kiállított figurára, hanti és manysi törzsek bálványaira esik. Úgy tűnik, minden látogatót üdvözölnek. Ösztönösen válaszolok köszöntésükre. Lélegzet-elállítóak. A primitív humanitás generációinak szellemét hordozzák magukban. Ők és az általuk létrehozott képzeletbeli világ a szent és a profán színház első megnyilvánulásai.

A művészeti gyűjtemények tele vannak ilyen bálványokkal és szent figurákkal, amelyeket apránként elfelejtünk. De a múzeumokban vannak bábok is, bennük pedig ott van az alkotók és a bábosok kézlenyomata. Más szavakkal: ezek a bábok megőrzik az emberi ügyességet, fantáziát és spiritualitást. Bábgyűjtemények minden kontinensen és szinte minden országban léteznek, és ezekre a gyűjtők nagyon büszkék. Fontos helyei ezek a kutatásnak, az emlékőrzésnek és a műfaj sokszínűségének a bizonyítására.

A művészetet is, mint megannyi más emberi tevékenységet, jellemzi az egységesülés és a differenciálódás. Ma e két tendencia egymás mellett él. Jóval egyszerűbbé vált az utazás akár repülővel, akár az internet segítségével, ami megsokszorozza a kongresszusokon, fesztiválokon kialakuló kapcsolatok számát, ez pedig az egységesülés felé visz. Hamarosan McLuhan globális falujában fogunk élni.

A dolgok ezen állapota azonban nem azt jelenti, hogy teljesen elvesztettük a kulturális különbségek érzékelésének képességét, hanem inkább azt, hogy egyre több társulat használja ugyanazokat a kifejezési módokat és eszközöket. A japán ningyo joruri és az indonéz wayang Európában, Amerikában is asszimilálódott, miközben ázsiai és afrikai csoportok használnak európai bábtechnikákat.

Barátaim azt mondják, ha egy fiatal japán művészből virtuóz Chopin-játékos válhat, egy amerikai is lehet a joruri vagy a dalang mestere, és játszhat wayang purwát. Ezzel egyetértek, de a bábosnak nem csupán a technikát kell elsajátítani, hanem a hozzá tartozó kultúrát is a magáévá kell tennie.

Sok művész megelégszik a báb külső szépségével, amely valóban arra készteti a nézőt, hogy meglássa, elkezdje felfedezni a műfajban rejlő lehetőségeket. Ebben az értelemben a báb új területeket hódít meg, még az élőszínházat is, ahol számos metafora forrása.

Az ősi figurális bábok egykor kizárólagosak voltak, és bár jelenlétük ma is széles körű, de folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Ennek oka a tárgyak inváziója, tágabb értelemben pedig minden, ami ehhez kapcsolódik. Minden tárgy és anyag az animáció, az átlényegítés után beszél hozzánk, így mindegyikük jogot követel magának a színházi élethez. Innentől kezdve a tárgy a figurális báb helyébe lép, a művész számára pedig megnyílik az út egy új költői nyelv, gazdag és dinamikus képi világ felé.

A képek és a metaforák, amelyek egykor egy-egy bábtípushoz tartoztak, jól megkülönböztetve őket egymástól, manapság a bábművészeket különböztetik meg egymástól. Ezáltal létrejött egy új, egységes költői nyelv, amelynek használata már nem a tradíciótól, hanem az adott művész tehetségétől és kreativitásától függ. A kifejezésmódok egységesülése miatt egyre több a különbség. McLuhan globális faluja épp az ellentétébe fordult: a sokféle kifejezési mód lett annak az eszköze, hogy egyéni nyelvek jöjjenek létre, amelyek egyéni, eredeti megoldásokat kívánnak.

Természetesen a figurális báb hagyománya nem tűnt el a horizonton. Reméljük, hogy örökké megmarad értékes vonatkoztatási pontnak.

--

Balogh Géza

Március 21. a világ bábművészei számára nemcsak a tavasz első napját jelenti. Tizenhárom esztendeje a bábjáték ünnepnapja is.

Az ezredfordulón, 2000-ben, Németországban merült fel először a Nemzetközi Bábművész Szövetség magdeburgi kongresszusán, hogy a színházi világnap mintájára legyen a bábosoknak egy külön ünnepe. Akkor már joggal éreztük úgy, hogy ez a műfaj nagykorúvá vált. Minden más színháznál szélesebb korosztálynak játszik. Fiataloknak, öregeknek, felnőtteknek, kamaszoknak, gyerekeknek, néha még csecsemőknek is. Talán azért, mert jobban képes játékos és filozofikus, komolytalan és komoly, vidám és mulatságos lenni, mint legközelebbi rokonai, a drámai és a zenés színház művészei, vagy a történeteit eltáncoló, eléneklő hozzátartozói. Hogy talán már a nézőknek sem csak óvodai emlékei törnek elő, ha az a szót hallja, hogy bábszínház. Nem csupán egy paraván jut eszébe, amelyen különböző mesefigurák játszanak emberi lényeket vagy állatoknak álcázott jellemeket. Meg hogy a báb már nem elsősorban akkor arat sikert, ha minél tökéletesebben hasonlít az emberre, és ráadásul le tudja csavarni a fejét, a levegőbe tud emelkedni és még sok más olyan dologra képes, amire az élő ember nem.

A korábban embert utánzó bábszínház olyan lehetőségeket fedezett fel a maga számára, amikről ötven évvel ezelőtt álmodni sem mert. Persze még mindig feltesszük a kérdést, hogy mi is a báb tulajdonképpen, de a válaszunk nagyon sokféle lehet. Csak egy ponton nem engedünk: hogy az élettelen anyag megelevenedésének csodáját tekintse legfőbb hivatásának. És közben az eszköztára, formanyelve mind gazdagabbá válik. Az ezredforduló, úgy látszik, valamiféle középutat keres, amelyben hol a képzőművészet, hol a színház játssza a főszerepet. Mivel a bábszínház középpontjában a nem mindig látható emberi lények állnak, ezért a folytonos változások és útkeresések kihatnak a gondolatok első számú hordozójára, a színészt elrejtő, segítő, kiegészítő, helyettesítő bábra is. Szélsőségesebbek lehetnek a kísérletek, tágabbak a lehetőségek, mint a színház bármely más fajtájánál.

A bábjáték ünnepéről szóló németországi párbeszéd 2000-ben abbamaradt, majd két év múlva az Egyesült Államokban, Atlantában folytatódott. Nem tudtunk dűlőre jutni, mikor legyen ez a mi ünnepünk. Aztán Dadi Pudumjee, a Nemzetközi Bábművész Szövetség mostani elnöke azt mondta: a mi ünnepünk csakis akkor lehet, amikor az egész földkerekségen mindenütt süt a nap. Ez pedig március 21-én van, a tavasz első napján.

Javaslatához hozzátette: azt szeretné, hogy az első Bábszínházi Világnapot ünnepeljük meg együtt az ő hazájában, India fővárosában. Megszavaztuk a javaslatát, és örömmel elfogadtuk a meghívást. Így került sor 2003-ban az újdelhii fesztiválra, és így eshetett, hogy én is ott ünnepelhettem sok száz indiai és tizennégy különböző nemzetiségű bábszínházi kollégámmal együtt ezt a vadonatúj ünnepet.

A mostani, tizenharmadik világnapon pedig kívánok minden kollégámnak és valamennyi bábszínházat szerető nézőnek sok felejthetetlen élményt ebben a mindig megújulni kész műfajban.