Pomádé király látogatása a Győri XI. Magyar Táncfesztiválra

Bevallani, hogy semmit sem látunk? Megérteni, hogy nem azok vagyunk, akiknek hisszük magunkat? De még azok sem vagyunk, akinek mások hisznek? Meztelennek lenni önmagunk előtt? Hát gyerekeknek való kérdések ezek?

A Nagyvárad Táncegyüttes elbűvölő gyerekdarabja szerint igen.

Az I. Magyar Gyermek Táncfesztivál (milyen csodálatos leírni is, hogy van már ilyen) záróelőadása a Nagyvárad Táncegyüttes Andersen-Ránki: Pomádé király új ruhája c. előadása volt csütörtök délután.

Mielőtt rábíznánk magunkat, és belecsöppennénk a fergeteges darabba, pár szót az előadókról, az együttesről, amely már tavaly is járt Győrben. Az együttes 2002-ben alakult Nagyváradon, a Nagyváradi Állami Filharmónia folklór szakának magyar tagozataként, a megyében működő amatőr együttesek és a táncházmozgalom táncosaiból, ma pedig már a Nagyváradi Szigligeti Színház egyik, sok koreográfussal, és számos rendezővel ( pl. Novák Péter, Györfi Csaba) kooperáló társulataként működik. Elsősorban a magyar hagyományos tánc- és zenekultúrát dolgozzák fel friss, szellemes munkáikban, misztériumjátékokban és mesékben (Fényességes Csillag, Határtalan Partium, Nagyvárosi Bujdosók). Azonban a mostani előadás, ahogyan már a korábbi Elektra c. darab is elmozdulás, pontosabban továbblendülés a kortárs tánc, és a minimalista, ugyanakkor központi szerepet kapó, ötletes, bonyolult szimbolikájú, a játékteret meghatározó, letisztultabb díszletezés irányába. Dimény Levente, a társulat vezetője többször utalt már arra, hogy a nem feltétlenül gazdag táncmúlttal rendelkező városok (amilyen Nagyvárad), és a kíváncsi, a táncművészettel éppen ismerkedő, vegyes életkorú közönség számára elsőrendűen fontos, hogy a darab felvillantsa (a befogadó számára) önnönmaga értői mivoltát, azaz „értékelő közönséget találjon önmagában.” Azaz, hogy a darabot bizony képes értelmezni, képes átélni, és átérezni. Ezt a gondolatot érdemesnek tartom sokszor átgondolni, mert éppoly megszívlelendő, mint amilyen összetett látásmódot igényel.

Akár Euripidész, akár Hans Christian Andersen legyen tehát a feldolgozott darab szerzője, akár másvalaki, legyen Beckett vagy legyen az ihlető mozdulatművész Buster Keaton, az Avatar és a Mad Max korában e művészek által felvetett kérdések és problémák megtalálása, kibogarászása és felvetése, nem az eredeti művek betű szerinti lekövetése a cél. Megkeresendő az a kortárs kontextus, annak minden finom kis íze, mozdulata, amelyből megértjük: miért olyan fontos nekünk Pomádé király, egyáltalán, a „királyság”? S mit jelent egyáltalán a meztelenség, a védtelenség, a becsapottság, ha megpróbáljuk Andersen melankolikus, talányos, ugyanakkor mélyen filozofikus látásmódját eltáncolni? Hú de király, mondaná a kiskrapek, ki előttem ült. És valóban, a gyerekek vették a lapot, a groteszk, párperces, mesterien kimunkált jelenetek fordulataiban rejlő humort. Pedig az a világ (és a királya), amelyről a darab lerántotta a (csak a fejünkben létező) leplet, korántsem olyan felhőtlenül vidám-inkább mélyen problematikus, kaotikus, cél és iránytalan. Nem is tudom, ha gyerek lennék, szánnám-e végül, szeretném-e egy kicsit legalább, vagy nagyon megvetném Pomádé királyt.

A történetet mindenki ismeri: van egy Király, akit semmi sem érdekel, csak a ruhák. Ez már önmagában is olyan vérlázítóan felháborító, paradox, és szíve mélyén mindenki számára lehetetlenül erkölcstelen, hogy meg is érkezik rá a mesebeli, provokáló válasz, megérkeznek a csaló takácsok, akik azt állítják, olyan csodaszövetet tudnak szőni, s abból ruhát, amely láthatatlan azok számára, akik méltatlanok tisztségükre, vagy buták, mint a föld. Aki már idáig ismeri a mesét, sejti, hogy itt kő kövön nem marad: hiszen egyértelmű, hogy a király nem király, hanem valaki, aki valamiért mégiscsak a király helyét tölti be a közösségben. És a láthatatlan ruha? Hát mi történik, ha valakinek láthAtatlan lesz a ruhája? Miért pont a ruhája? Hiszen akkor egyszerűen csak meztelen lesz! És olyan egyszerű meztelennek lenni? Kérdezd csak meg a királyt, semmi sem érdekli, csak a ruhák.

Az archaikus magyar néptánc mágikus, forró, dinamikus, lüktető világát korábbról jól ismerő táncosok most ellenkező előjelű, teljes káoszt idéző koreográfiában tűnnek elénk, mondhatnánk, sikerült megidézni ugyanazzal a a dinamikával, eredetiséggel és kedvvel a teljes bomlást (mintha az élet anyaga bomlana minden mozdulat nyomán)az Udvart, ahol semmiféle szabály nem működik, kivéve egyet: a lassú bepörgésé, a hazugságokba való beleőrülését. Hogyan?

A mozgásvilág és a kosztümök egyrészt a burleszket idézik, a kortárs tánc „mindent lehet” attitűdjét zseniálisan illesztve a minden apró rezzenésükben ötletesen kidolgozott karakterekhez.

szb_6811.jpg

A színpadi „díszlet” egyetlen vászon, vetítővászon is lehetne, de nem egészen az. Pontosabban, a képzeletünket, hiedelmeinket, és az eltelő időt is jelképező, azt megjelenítő vetítővászon is lesz. (Játszik továbbá a megtévesztés fogalmával, a „bábnak lenni” gyerekdarabokhoz illeszkedő vizualitásával, a korabeli árnyjátékokat is megidézi, és még sorolhatnánk). Kiderül, hogy nagyon sok mindenre kell: mögötte tűnnek fel tehát árnyjáték gyanánt először az udvar tagjai, innen buknak (szó szerint) elő, a gyerekek nagy mulatságára, és ide potyognak, menekülnek, bújnak, amikor a helyzet bonyolódik. (De milyen búvóhely az, ami átlátszó, még ha olykor meg is téveszt, mit is látunk valójában? Az elbújás, búvóhely toposza is megidéződik) Egyedül a Bohóc az, aki valódi distanciában képes maradni a vászonnal ( A Király néha ugyanarra központi helyre telepedik le, ahol a Bohóc ül olykor, érdekes kettőst alkotnak így), azaz az udvari élet, és önmaga, hazugságaival, látszataival (ő sem mindig), és a nézőkkel folyamatosan kapcsolatban maradva, szemkontaktussal, színpad szélére telepedéssel nem hagyja magára a közönséget az értelmezés gondjaival. Kapunk egy perspektívát, az övét, arról, mi is történik. Az történik, hogy mindenki megpróbál egy nem létező helyet elfoglalni, egy nem létező etikettnek megfelelően viselkedni, egy nem létező Királyt a maga szerepe szerint szolgálni. Teljes a komédia. Az Udvar tagjai bemutatkoznak, mulattató mimikával és mulattató kosztümökben, és a takácsok gombolyítani kezdik gyors, groteszk, aprólékosan kidolgozott mozdulatokkal a nem látható gombolyagot, a nem látható tűvel pedig varrni, vagyis fércelgetni kezdik Pomádé ruháját. De hát nincs ott semmi! -mondja mellettem egy kisgyerek. Akkor mit csinálnak? Hát ez az. Amit a takácsok és az udvar népe a láthatatlan cérnával művel, azt elmesélni nehezen lehetne: ahogy hajlonganak, bele és kitekerednek, tettetik, hogy megvan, és azt, hogy van anyag, van vászon, van ruha, van király, van valóság, az fergeteges, egyre gyorsuló ritmusú kacagtató őrület, amelyet a táncosok egyetlen felesleges mozdulat nélkül, tökéletes ritmusban visznek a bolondozás csúcspontjáig. Ahol megdermed minden. A dolog nem folytatható, mondja a darab, van egy határpont, ahol már nem lehet elég gyorsan öltögetni a nem létező cérnával. Az egyik csúcsjelenet ez, ahol már mindenki az őrületig gyorsan, és az őrületig értelmetlenül ismételget egy -egy mozdulatot. Persze, az utolsó pillanatban, amikor a vászon mögül a végig gyerekként (!figyelem, gyerekdarab! Ez is zseniális ötlet) viselkedő király meztelenül előbukkan, mindenki harsányan kacag a nézőtéren: és lám, aztán csak megérti a nagyobbja, hát te sem látod a ruhát?

Hát akkor???

szerző: Marx Laura

Forrás: http://ittvagyokamagyartancfesztivalon.blog.hu