Szólótáncok

Szeptember 22-én 19:00 órától a Nagyvárad Táncegyüttes fiatal táncművész alkotóit láthatjuk  a Szigligeti Stúdióban. A repertoárra tűzött három szóló táncelőadásban az őket leginkább foglalkoztató témák, kérdések kerülnek előtérbe. Ennek kapcsán beszélgetett Hosszú Sándor Kányádi György, Kerekes Dalma, Joó Renáta, Szőcs Anita táncművészekkel, valamint Györfi Csaba rendező-koreográfussal. 

H. S.: What The F**k? Ez a címe annak a szóló előadásnak, melyet Györfi Csaba rendezett. Miyen egyedül a színpadon?

K. Gy.: Nem egy egyszerű feladat közel fél órán keresztül nonverbálisan kommunikálni a nézőkkel. Ráadásul úgy, hogy a figyelmüket minden percben éberen szeretném tartani. Nem az a cél, hogy én legyek érdekes, hanem az, hogy az érzet, amit közölni szeretnék tiszta legyen és hatásokat váltson ki. Egyedül nehezebb expresszívnek lenni, de nem lehetetlen feladat.

H. S.:Mennyire egyezett az elképzelésetek Csabával?

K. Gy.: A folyamatos beszélgetések során hamar közös nevezőre jutottunk. Belőlem építkeztünk a jelenetek tartalmát tekintve. Csaba sokat hagyatkozott a kreativitásomra és a különböző átgondolt témák kibontásában és ez határozottan elősegítette a közös munka fluiditását.

H.S.: Csaba, mi adta az ötletet az előadáshoz?

Gy Cs.: Az előadás alapötlete a színházi jelen időből indult ki és a bármi megtörténhet érzésére alapoz. Olyan formanyelv útkeresése, mely egy picit újra próbálja értelmezni a test kifejező eszközeit. Az alap szituáció, melyben a művész létezik, egyfajta színpadi nyomor, amiben folyamatosan érzékeli, hogy őt nézik, ezáltal meg kell felelnie, sőt késztetve van arra, hogy mutasson valami érdekeset a nagyérdeműnek. Ez a jelen idejű kényszerhelyzet viszi bele különböző komikus helyzetekbe, így egyfajta performance részesei lehetünk, melyben elsősorban a játékos és a néző közti interakció kerül előtérbe.

H.S.: Hogyan dolgoztatok együtt?

Gy. Cs.:Gyurival jó ideje dolgozunk együtt különböző projektekben. Nagyon kreatív és expresszív művésznek tartom, akivel kihívás és egyben öröm is együtt dolgozni. A legjobb pillanatok talán azok voltak, amikor egymás gondolatait, mozdulatait véletlenszerűen kiegészítve közös nevezőre jutottunk.

H. S.: Láthatatlan?   Tényleg az?- teszem fel a kérdést Kerekes Dalma táncművésznek. Hogyan alakult ki egyáltalán ez a cím, mi a szóló témája, és mennyire lehet ezzel azonosulni?

K.D.: Ezt majd döntse el a nagyérdemű! Próbálkozom, de nem egyszerű. Ez egy olyan folyamat volt, ami egyik napról a másikra alakult, de azt hiszem, hogy a számomra, számunkra fontos lényegi elemeket sikerült megragadni. A cím rámutat arra az alap gondolatra, ami az előadás létrejöttének egyik fő eleme, azaz nem válhatnak láthatatlanná számunkra, azok az emberek, akik az általunk kialakított világban, mindenféle megpróbáltatás ellenére, köztünk élik mindennapjaikat.

H.S.: Többször táncoltatok együtt Renátával, most a rendezője volt a szólódnak. Milyen volt ez a típusú közös munka?

K.D.: Nemcsak kollégák vagyunk, barátok is. Számomra igen értékes a barátsága. Sok közös van bennünk, hasonlóan látjuk a világ dolgait és ez nagyon megkönnyítette a közös munkát is. Ő ajánlotta az alap gondolatot, a témát, de mozgásvilágában teljesen arra építettünk amit én képviselek mint előadó, mint táncos, mint ember.

H.S.: Joó Renáta, a rendező honnan merített inspirációt?

J.R.: Ez a téma iránti érdeklődésem már régebbi. Hat-hét éve egy kilencven éves, idős úrnak segítettem egy könyvének megírásában, aki akkor már tizennyolc éve vak volt. Nagyon sok gondolatot ébresztett fel bennem akkor az a pár hónap, amit mellette töltöttem, de csak mostanra vált tudatossá, hogy mennyire mélyen belém ivódott ez a gondolat, és az, hogy miként formálta és formálja folyamatosan a világról alkotott nézeteimet, és az ehhez való viszonyulást. Az előadás szándékát tekintve, első sorban, az önmagunk és mások felé irányuló figyelmünk problematikája vált fontossá. Hogy mennyire gondoljuk természetesnek és egyértelműnek érzékszerveink létezését, hogy fontos e a hiányosságaihoz való tudatos vagy tudattalan hozzáállás. 

H.S.: Anita, számodra mi volt a legnagyobb kihívás?

SZ.A.: A legnagyobb kihívás a megfelelő lelkiállapot megteremtése. Ahhoz, hogy a nézők megértsék az előadást és annak a mondanivalóját, szükség van arra, hogy elsősorban én azonosuljak ezekkel és így általam nekik is sikerüljön. Ezért érzem találónak a ,,Miközben engem néztek,,  címet is.

H.S.: Milyen hatást szeretnél kiváltani a szólóddal?

Sz.A.: A legfontosabb számomra, hogy empátiát váltsak ki. Nem irányomba, hanem a világ problémái irányába, amelyek körülöttünk történnek és hatással vannak mindannyiunkra.

H.S.: Györfi Csaba rendező-koreográfust kérdezem, hogy mi volt a célja az előadás megalkotásával?

Gy.Cs.:Két alkotó találkozásában, főleg egy szóló kapcsán az a nagy kihívás, hogy olyan tematikát találjanak, ami beindítja valamilyen formában mindkettőjüket. Az Anitával való útkeresésben arra jöttünk rá, hogy mindkettőnket érdekelnek a világban történő katasztrófák és jelenségek, melyeknek az ember az okozója. A szóló feldolgoz pár ilyen jelenséget, egy testi reflexió a ma történéseiről. Egyfajta figyelemfelkeltés is, melyen, ha a néző egy másodpercig is elgondolkodik, már elértük a célunkat. 

H.S.:Hogyan született meg a darab címe?

Gy. Cs.: A cím mindig egy sűrített fogalom a nagy egészre kivetítve, pont emiatt nehéz megfogalmazni. Itt a cím a pillanat tettenéréséről szól, amely a jelen időt erősíti és magyarázza. Utal arra, ami éppen a nagyvilágban történik, miközben itt ülünk és nézzük azt az előadást, ami pont erről szól.