Szeretnék olyan világban élni, ahol ez a dráma nem aktuális

Március 10-én mutatja be a Szigligeti Társulat és a Nagyvárad Táncegyüttes az évad első stúdióelőadását, amelyet Bertolt Brecht művéből állít színpadra Balogh Attila, a társulat színművésze. Az előadás koprodukciós partnere a Szentendrei Teátrum. A maffiatörténet köntösébe bújtatott történelmi allegória Adolf Hitler felemelkedését példázza. A zenei szerkesztésért Trabalka Cecília felel, a díszlet Golicza Előd, a jelmez Gábor Zsófi munkája, a rendező munkatársa Szekeres Blanka, a dramaturg pedig Takács Réka.

 

Már rutinod van abban, hogy a kollégáiddal dolgozz rendezőként. Mennyiben más egy ilyen próbafolyamat, mint egy „kívülről” jött rendezővel?

Mivel már szoros egymás közt a bizalom, olajozottan megy az alkotás.

A szövegben nagyon sok szereplő van. Milyen gondolatmenet alapján sikerült ezt a számot úgy csökkenteni, hogy az megvalósítható legyen?

Meg kellett határoznunk a minimumot, amivel ezt a történetet el lehet játszani anélkül, hogy sérülne az, amit Brecht ajánl. Nyilván törekszünk arra, hogy korlátozott erőforrással minél magasabb színvonalat produkáljunk. Néhány színésznek szerepből szerepbe kell ugrálnia, de maga a darab teremt erre lehetőséget.

Brecht újra és újra előkerül a színházak repertoárján, valahogyan mindig van aktualitása. Téged mi fogott meg ebben a szövegben?

Szeretnék olyan világban élni, ahol ez a Brecht dráma nem aktuális. Ebben a szövegben az is érdekes – éppúgy, mint abban a történelmi folyamatban, aminek ez az analógiája –, hogy többféleképpen olvasható: úgy is, hogy ez egy gonosz ember felemelkedése, amely rengeteg áldozatot követelt, de úgy is, hogy egy kínlódó társadalom – helyzetéből adódóan – vágyik egy olyan vezetőre, mint Adolf Hitler.

Sem Arturo Ui, sem Adolf Hitler nem egyedül érte el a hatalomrajutást. Amikor elakadtak, mindig voltak segítőik, akik továbblendítették őket. Hitlernek, amikor az első világháborúban egy lövészárokban ült, egy hang azt mondta: „arrébb”. Ő arrébb ment, és így megmenekült meg a melléje becsapódó bombától. A Walküre hadműveleten belüli merényletkísérletben egy véletlenül arrébb tolt táska mentette meg az életét: úgy robbant a benne elrejtett bomba, hogy rengetegen meghaltak a teremben, kivéve őt. Ezeket a véletleneket Hitler úgy fogta fel, mintha az égiek jelölték volna ki őt, és egyengetnék az útját. És az ő szempontja legalább annyira fontos, mint annak a közegnek a szempontja, amely őt demokratikusan megválasztotta. Ijesztő tény, hogy Adolf Hitlert demokratikusan választották meg.

Úgy látom, jelenleg égető probléma a világban, hogy egyre furcsább emberek vannak demokratikusan megválasztva, és ennek a veszélyére érdemes odafigyelni. Amúgy is törékeny társadalmunknak globális erőfeszítésekkel, együttműködéssel kellene törekednie a globális problémák megoldására. Az autokrácia és társadalmunk önpusztító karaktere nem tűnt el a múlttal. Szerintem ez a szöveg egyik fő aktualitása, és főleg ezért esett erre a választásom.

Hiszel, hiszünk abban, hogy mi innen a színházból tehetünk valamit azzal, hogy ilyen kérdéseket tematizálunk?

Igen. Ezt az előadást azért hoztuk létre, mert mindenki, aki benne van, a bőrén érzi, hogy fontos a témája, fontos erről beszélni és gondolkodni. Nem megoldást kínálunk, az nem a mi feladatunk.

A szöveg egyik fő érdekessége, hogy van egy éles kettőssége, egyszerre történelmi dráma és maffiatörténet. Ez neked rendezőként milyen feladatot adott?

Ilyen szempontból teljes mértékben Brechtre támaszkodom. Úgy látom, hogy ő művészetfilozófiai szempontból a lehető legpraktikusabban megoldotta ezt a problémát. Mutat egy gengsztertörténetet, tele iróniával, és a valós történelmi eseményekre – amelyeken a jelenetek alapulnak – feliratokkal emlékeztet. Arturo Ui Chicagója elkülönül Hitler Berlinétől, és kevés a konkrét utalás. Azonban maga Brecht karlendítéseket is kér a művében. Úgy érzem, hogy a feliratok mellett néha egy-egy ilyen egyértelmű gesztus elfér, de ezeket leszámítva teljes mértékben tartjuk a gengszterdráma miliőjét.

A magam részéről azt szeretem a klasszikusokban – mint Csehov, Brecht, Shakespeare –, hogy megéri hozzájuk hű lenni, tartani magunkat az erős és kifinomult víziójukhoz. Ugyanakkor, ha egy klasszikus dráma interpretálása jól sikerül, akkor a néző a sikert Brechtnek tulajdonítja majd, nem a színházi alkotóknak. Viszont ha nem sikerül jól, akkor nem Brecht a hibás, hanem a rendezés... Ilyen szempontból tehát kicsit hálátlan feladat klasszikus drámaszövegeket színpadra állítani, de ezt ellensúlyozza a zsenialitásuk.

Amellett, hogy a történet természeténél fogva erőszakos, hiszen gengszterek között játszódik, milyen hangulatú ez az előadás?

Iróniával közelítem meg a művet, és ezért azt szeretném, hogy a nézőink a gengsztereknek szurkoljanak. És azt remélem, hogy előbb-utóbb mindenkibe beüt a kínos felismerés – úristen, én kiknek drukkolok.

Kérdezett: Bozsódi-Nagy Orsolya