A só útja

táncjáték

Egy táncjáték margójára


Általánosan elfogadott nézet, hogy a népköltészet a régi parasztság zárt kultúrájának terméke, mely zártságának köszönhetően hagyományőrző volt. Ez a zárt paraszti kultúra azonban az iparosodás hatására egyre inkább fellazul majd később felbomlik. Ennek következtében a szájhagyomány útján élő népköltészet fokozatosan a feledés homályába kerül, s kikerül a köztudatból. Különösen jellemző ez a folyamat azokon a területeken, ahol a polgárosodás erőteljesebb. Ahogy az iparosodás, a közlekedés, a távközlés fejlődésével a parasztság zárt életformája felbomlik, úgy szűnik meg az ehhez tartozó művészeti hagyomány is, a népművészet továbbélésének egyetlen helyszíne a táncház maradt. A táncház-mozgalmak lényege ugyanis a paraszti népdal, népzene- és néptánc-technika tökéletes megismétlése, s ezáltal az utókor számára történő átörökítése. Hiszen a táncházban a zenészek nem csupán arra ügyelnek, hogy hegedűjüket ne előírásszerűen a váll és az áll közé szorítva, hanem a paraszthegedűsök módjára bordáikhoz feszítve tartsák, hanem a táncrendben, a dalok rendjében is meghatározott hagyományos – pl. mezőségi – rendszert kövessenek. S bár a táncházba járó mai fiatalok elsősorban ismerkedni, táncolni, szórakozni, kulturálódni kívánnak, s számukra a táncház szabályai csupán "játék-szabályok" mégis hozzájárulnak a zárt paraszti életforma jelképkincseinek fennmaradásához.
Itt ugyanis a népköltészet helyét a közköltészet veszi át, mely átmenetet jelent a műköltészet között és felöleli a slágerek, mozgalmi dalok, bűnügyi regények teljes körét, továbbá: Beethoven Örömódáját, a vicceket, gyermek- és ifjúsági műveket, kuplékat, magyar nótákat, illetve azokat a népdalokat, amelyek a mulatónóta funkcióját szokták betölteni társaságban.
Ennek köszönhetően pedig nem csupán arról kapunk képet, hogy a népi kultúrában nemcsak az élet, hanem vele együtt a népművészet is szinte rituálisan szabályozva van, hanem magyar nemzeti hagyományaink ápolása által jelentős mértékben hozzájárulnak nemzeti önazonosságunk megőrzéséhez.
Ez utóbbi jellegének köszönhető, hogy mára a néptánc reneszánszát éli, s hogy oly sokan azon fáradoznak, hogy ez minél szervezettebb formában működjék. Ennek a törekvésnek a jegyében vállalta fel magyar nemzeti közösségünk érdekvédelmi szervezetének Bihar megyei Tanácsi képviselőcsoportja egy önálló professzionális néptánccsoport létrehozásának fáradalmait.
Ez a néptánccsoport jelen formájában a Nagyváradi Állami Filharmónia keretén belül fejti ki tevékenységét.
A november 9.-én színpadra kerülő táncjátékuk tekinthető professzionális együttessé érésük kezdő állomásának. A Só útja című előadásuk a sónak, mint hagyományos közös jelképkincsnek a sorsát mutatja be a paraszti társadalom zárt életformájának felbomlása közepette. Szerepének változása, látszólagos háttérbe szorulása, mely ma is megtalálja helyét a társadalomban.
Kívánom, hogy ez a mű ragyogó kezdete legyen magyar nemzeti hagyományaink ápolásában élen járó néptánccsoportunk karrierjének, s hogy mai bemutatójuk leljen olyan lelkes fogadtatásra, mint amilyennel készítették.

Miklós János
együttesvezető
Útravalónak

Ezzel a darab „sóval” egyik régi nagy álmom teljesült.
Köszönöm Édesanyámnak s Apámnak s minden olyan szülőnek, aki balladákkal, népdalokkal s néptánccal neveli gyermekét. Köszönöm volt osztályfőnökömnek, aki mezőségi népdalokkal fertőzött történelemórán s el tudta képzelni pályaválasztásomnál, hogy jó dolog lehet egyszerű paraszt "hegyi góbénak" lenni a mai világban is. Mert én még őrzöm a ballagásra útravalónak kapott sót! Köszönet továbbá azon pedagógusoknak, akik eredeti népmesékkel, mondókákkal és népi gyermekjátékokkal próbálják elvarázsolni a 21. század Pokemonokkal agyonbombázott gyermekeit.
Köszönöm a Bihar Megyei Tanácsnak, az Állami Filharmóniának és a Szigligeti Társulatnak.
Ezernyi köszönet továbbá munkatársaimnak és barátaimnak, akik (nem kevés) áldozattal és verejtékkel, de jókedvvel végzik mellettem munkájukat.
Ajánlom a műsort mindazoknak, akik segítettek és hittek bennünk, de azoknak is, akik nem hitték, hogy létjogosultsága van itt Partiumban is egy hivatásos néptáncegyüttesnek.
Ajánlom továbbá táncházas barátainknak és azoknak, akik merészelnek egy sör vagy egy kupa bor mellett magyarul énekelni és eredeti (régi) magyar néptáncokat táncolni.
Itt van útravalónak ez a darab só mindazoknak, akik az életet egyszerű, de igaz módon élik,az életet élettel s a sót is sóval szeretik!



László Csaba
koreográfus-rendező

Gondolatok A só útja elé

Csalóka a cím. A "só", más nyelven is jelentéssel bír, például ha az angol show-ra gondolunk, akkor az látványt jelent, de lehet művészet is. A tánc önmagában látvány és művészet. A néptánc látvány és hagyomány. Művészet is, bár elemibb szintű mint a "magasabb művészet" (a kategória vitatható, de sokak számára ismerős).
Próbálkozásunk egyszerű kísérlet. Megpróbáljuk elhitetni Önökkel, hogy a néptánc egy értékes "magasabb rangú művészet". Képzeljük csak el, hogy ennek az előadásnak a hatására divat teremtődik... gyerekeink hirtelen diszkóklubok helyett a táncházakat rohanják meg. A Táncház pedig nem képes eleget tenni az igényeknek; tánc- és énekoktatókat kénytelen szerződtetni Amerikából és Magyarországról, ott ugyanis már rég sikeresen működik a szakág. Persze ezt nyomban követi az öltözködési divat, a ruhaipar. Divatba jön, vagyis újra felfedezik a székelyharisnyát,...na nem a lányok, hanem a táncházi nagy vagányok, akik mindig is a divatot majmolták. A televízió, az államelnök beszéde után, a Táncház sztárjainak hétvégi, "az eltévelyedett futballisták" megmentésére szervezett nagyméretű koncertjéről tudósít, hosszasan ecsetelve, hogy a koncert utáni fogadáson DJ népdalénekesnő hírbe keveredett XY hírhedt médiasztárral, akinek amúgy felesége van, és így tovább... és így tovább..., itt azonban álljunk meg. Közönséges vágyaink általában ilyenszerűek, csak hogy minden áron önmagunk is hasonlítsunk, azonosuljunk, beolvadjunk, és ezt tegyük minél "magasabb szinten". Világunk abszurditása, látszólagos normalitása, elfogadott moralitása számos, ehhez hasonló, ennél azonban valósabb példával is megragadható...s e nagy csillogásban igen gyakran megfeledkezünk értékekről, szégyelljük őket, vagy éppenséggel kidobjuk a szemétdombra, mint a divatjamúlt tárgyakat.
A só történetünkben épp oly elemi szükséglet, mondhatni lételem, akár az előadásban megszólaló népdal vagy a tánc. Értékük egyszerű, de szükségszerű. Hiányuk űr. Az egyik az étel, a másik az élet íze.


Életrajz:
László Csaba 1960-ban született a háromszéki Baróton. 1985-ben a brassói Transilvania Egyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát. Az erdélyi magyar néptánccal egyetemista korában kezdett ismerkedni. A 80-as évektől kezdve számos néptánc- és népzenegyűjtést végzett Erdély-szerte. Alapító tagja volt az 1983-ban Sepsiszentgyörgyön megalakult Stúdió, majd az 1990-ben ugyanott létrejött Háromszék Táncegyüttesnek. 1987-ben Székelykeresztúron megalapította a Pipacsok Néptáncegyüttest, melynek vezetője és koreográfusa. Néptánc-feldolgozásai elsősorban a Pipacsok Néptáncegyüttes műsoraiban kerültek színpadra: Pipacsok, Katonák, Idegen földre ne siess, Együttélésben. Más műkedvelő és hivatásos együttesnek is készített koreográfiákat, mind Romániában mind Magyarországon, Ausztriában és Hong-Kongban. Kezdeményezője és főszervezője a Székelyföldi Tánctábornak. Az 1998 őszén megalakult székelyudvarhelyi Udvarhely Néptáncműhely hivatásos táncegyüttes művészeti vezetője lett. Itt készült műsorai: Táncos idők, Tragédia, Együttélésben, Katonák, Százlábú kaland, közösen a Háromszék Táncegyüttessel a Székely sorsképek és legutóbb az Örökség.



Zsidó Ferenc
dramaturg

A tradicionális társadalmak egyik legalapvetőbb értéke – a nemesfémek mellett – a só volt. Életet jelentett. „Mint sót az ételben” – mondja a mesében a legkisebbik királykisasszony az apjának, mikor az megkérdezi, mennyire szereti. Nem véletlenül forog közszájon az a szólás sem, hogy „az élet sava, borsa”… Fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint kitermelésére, szállítására, értékesítésére és vámolására vonatkozó királyi rendeletek sokasága. A történelem során a só birtoklásáért harcok, felkelések sokasága bontakozott ki. A székelyek vérükkel védelmezték a szabad só-kitermelés jogát. Túlzás nélkül állítható tehát, hogy a só értékszimbólum, mégpedig a hagyományos társadalmak központi értékszimbóluma. Köréje épült föl egy életszemlélet, egy világnézet. A változó valóság azonban mindig átminősíti, új összefüggések közé helyezi értékszimbólumainkat, nem történt ez másként a só esetében sem. Mára létfontosságú szerepét, jelképértékét elveszíteni látszik, annak ellenére – és itt ellentmondás észlelhető –, hogy az élő szervezet számára nélkülözhetetlen.
Táncjátékunk e létszimbólum tündöklésének és hanyatlásának története, mely ugyanakkor a köréje rendeződő világrend tündöklését és hanyatlását is jelenti.
Hogy ezt a hanyatlási folyamatot hogyan lehetne visszafordítani vagy legalább megállítani? A válasz kézenfekvő: Mint sót az ételben… Vannak örök, mindenfajta változással dacoló értékek, csak esetleg nem hirdetik olyan zajosan értékvoltukat, ahogyan a ma fogyasztói társadalma megszokta, elvárja. Azok, akik erre az előadásra eljöttek, s e táncjátékot, mint a tradicionális értékek hordozóját végignézik, már hitet tettek a hagyományos értékek megtartása mellett, talán rálelve mindennapi életük savára, borsára.



Életrajz:

Zsidó Ferenc, 1976. szeptember 27-én született Székelyudvarhelyen. Elemi- és középiskoláit Székelykeresztúron végezte. Diplomát a Bukaresti Egyetem Idegen nyelv Fakultásának magyar-német szakán szerzett, ugyanott a mesterit is elvégezte, magyar kultúrtörténet tárgykörben. A 2002-es tanévtől látogatás nélküli doktori tanulmányokat folytat a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán, néprajzból, dr. Péntek János és dr. Keszeg Vilmos szakirányításával. 1999-2003 között a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola magyar-német szakos tanára volt. Jelenleg főállásban a Krónika című országos napilap kolozsvári szerkesztőségében dolgozik az Erdélyi Tudósítások rovat szerkesztőjeként, ugyanakkor óraadó tanár a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem újságírói fakultásán.
1999-2001 között az Udvarhelyszék című regionális hetilap irodalmi és művelődési rovatának volt szerkesztője. A Hargita Népében, a Romániai Magyar Szóban, a Krónikában rendszeresen közöl tárcát és glosszát.
Szépírói tevékenységet 1998-tól folytat, novellái, karcolatai, kisregényei jelentek meg. Első regénye “Szalmatánc” címmel jelent meg 2002 novemberében a Mentor Kiadónál. Műfordítóként is tevékenykedik.
Tagja a Román Írószövetségnek, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Fiatal Írók szövetségének (FISZ), 2002 novemberétől kuratóriumi tagja a székelyudvarhelyi székhelyű Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványnak.
Dramaturgként különböző néptáncegyüttesekkel dolgozik együtt, táncjátékok létrehozásában. Így a sepsiszentgyörgyi székhelyű Háromszék Néptáncegyüttes a “Székely sorsképek” című előadásában hasznosította dramaturgiai ötletei, a székelykeresztúri Pipacsok Néptáncegyüttes pedig az “Örökség” című táncjátékát építette az általa kidolgozott koncepcióra.
Az egyetemi szakdolgozatát néprajzból írta (1999-ben), folklórral azóta is foglalkozik, 2000-ben egy tanulmánykötete látott napvilágot “Történetiség, sorsok, hiedelmek a Felső-Nyikó mentén” címmel. Összeállított egy erdélyi magyar mondákból álló gyűjteményt (“Szent Anna tavától a Bihari asszonyszigetig” címmel.

A táncok rendje:
Sóvidékről csárdás, szöktetős, csűrdöngölő és marosszéki
Kisküküllő-mentéről román - ponturi, de purtat, învârtita, hârţag, purtata fetelor - , cigány csingerli és magyar - székely verbunk, pontozó, csárdás, szökő és szegényes - táncok
Mezőségi Ördöngösfüzesről ritka- és sűrű fogásolás és sűrűcsárdás
Kalotaszegi Inaktelkéről csárdás, szapora és legényes
Szilágybogdándról csárdás és friss
Méhkerékről mărunţelul és ardeleana
Szatmárról cigánytánc és botoló, lassú és friss csárdás

Szereplők:

Bemutató: 2003.11.09