„A tánc több, mint puszta technika”

Andreea Belu koreográfussal beszélgettünk a Barbárokról, elsősorban arról, ami a darabban az ő munkáját dicséri. Mint elmondta, a gyászjelenet koreográfiája az övé.

„Csaba ajánlotta fel nekem ezt a jelenetet. Ezen kívül még dolgoztam az apróbb részleteken is. Csapatmunka volt, és ahogy végül is lenni szokott, mindenkitől jöttek az ötletek, a táncosok részéről is. Ha valaki a testét egy előadás szolgálatába állítja, az máris azt jelenti, hogy hozzájárult ahhoz az előadáshoz. Amikor »élő anyaggal« dolgozol, olyankor a kiszámíthatatlan mindig helyet követel magának, és az előadás tulajdonképpen egyfajta alkudozássá válik a koreográfus és az előadóművész között. Ez mindig így van. Apróbb ötletekkel álltak elő, dolgoztak a kis részleteken más táncosok is, Imola és Dalma mellett, akik az asszisztenseim is voltak, és akik mindenben segítettek nekem és Csabának, hogy mozgást alkossunk, amikor erre volt szükség” – mesélte Andreea Belu.

Arra a kérdésre, közel érzi-e magához a novella témáját, a koreográfus azt felelte, sok szempontból igen. „Ahogyan az a nő nem adja fel, hogy kiderítse, mi történt... Érzi, hogy valami történt, valami természetellenes, és nem adja fel. Ez, ahogyan az emberek valamiképpen hallgatnak az ösztöneikre vagy a megérzéseikre, ez egyre közelebb áll hozzám. Mint ahogyan az is, hogy amikor keresünk valamit, és nem adjuk fel, olyankor úgy tűnik, hogy körülöttünk minden arra visz. Elsősorban a természetre gondolok itt, nem az emberekre. Eszembe jut, amit Izabella királynő mondott Kolombusz Kristófnak, amikor az elindult az útra, hogy »ha nem is létezik az a föld, amit keresel, biztos lehetsz benne, hogy Isten megteremti majd, hogy a vakmerőségedért megjutalmazzon«. Pontosan erről van szó. Ez a nő nem egyszerűen elment, hanem a bizonytalanság szakadékába ugrott bele. Nem tudta, mit fog felfedezni, így inkább úgy döntött, mindenét kockára teszi, hogy megtudjon valamit, amit meg akart tudni. Számomra ez a legfontosabb a Barbárokban.”

Andreea Belu nem először dolgozik együtt a Nagyvárad Táncegyüttessel. „Szeretem látni, ahogy a dolgok fejlődnek, ezért jövök vissza mindig” – mondta el, amikor arról kérdeztük, milyen Váradon dolgozni. „Minden alkalommal, amikor ide jövök – holott nem telik el hosszú idő két látogatás között –, találok valami pluszt. Mindig egy-egy apró mentalitásváltást tapasztalok a társulat csaknem minden tagjánál. Ez ösztönöz arra, hogy mindig visszatérjek, másodjára, harmadjára és ötödjére is. Óriási a potenciál itt a munkára. Talán ez az egyetlen táncegyüttes az országban, amely máshonnan, ebben az esetben a néptánctól tart a kortárs felé. Ezért is térek mindig vissza ide” – vallja.

Amikor arra kértük, próbálja meg három mondatban megfogalmazni, milyen is volt az itteni munka, Andreea Belu így válaszolt: „Inkább olyasmit mondanék, amit mások már elmondtak előttem, de nagyon jól illik ide. Az első mondat Twyla Tharptól, egy szerintem nagyon okos koreográfustól származik, aki szerint » Before you can think outside of the box, you have to start with the box«, amit nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy ahhoz, hogy a megszokott kereteken kívül tudj gondolkodni, ahhoz először is a a keretekből kell kiindulnod. Aztán Oscar Wilde-tól idéznék, aki azt mondta, hogy »A moralitás, éppúgy, mint a művészet, azt jelenti, hogy húzunk egy vonalat valahová«. A harmadikhoz pedig Pina Bauschtól fogok idézni valamit, amit szerintem már nagyon sokan idéztek, hogy »Ahhoz, hogy megértsd, amit mondok, el kell hinned, hogy a tánc több, mint puszta technika«”.