MERRE TOVÁBB, MELYIK ÚTON?

Nem a legújabb székely vicc, de akár az is lehetne. „Ápolni kell a hagyományt, barátom!” – mondja az egyik szakmabeli a másiknak. „Ápolni?! Miért, talán beteg?” KRÁLL CSABA BESZÁMOLÓJA. (Revizor-kritikai portál)

Mindenki mást ért hagyományon és mindenki másként is gondolkodik róla. De ha pillanatfelvételt készítenénk a kilencvenes évek, az ezredforduló és a ma néptáncművészetéről, maguk az érintettek lepődnének meg a legjobban, mennyire egyhelyben toporgás folyik évtizedek óta. Az erdélyi helyzet annyival mindenképpen bonyolultabb, hogy ott a néptánc és a hagyományőrzés mindig is átitatódik – hol erősebben, hol gyengébben – a kisebbségi létből származó nemzeti identitáseszménnyel, s ezért talán soha nem lesz csak önmagában vizsgálható és mérhető művészeti műfaj. Ami azért komoly tehertétel. 

 

A néptánc és a hagyományőrzés jelentőségéről mindenki sokat beszél, arról azonban már keveseknek van élő víziója, hogy mit kellene kezdeni vele a XXI. században, egy törvényeket, szabályokat, tabukat nem ismerő, végtelenül nyitott és szabad előadó-művészeti korban. Talán e tanácstalanság lehetne a summája az Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek Találkozójának is. 

 

Mert valahogy azzal az ősproblémával igazából senki sem szeret szembenézni, hogy a néphagyomány színpadi megjelenítése már önmagában csapda. Hiszen a népzene és néptánc régen a mindennapok része volt, és nem színpadi látványosság, s azzal, hogy felkerült a deszkákra, máris megszűnt autentikusnak lenni. Mű formát, mű jelleget öltött, azaz műalkotássá lépett elő, ami alá lett rendelve a színpadi törvényszerűségeknek. De ha ez így van, akkor miért nem élheti a néptánc a műalkotások szabad életét? Miért nincs még mindig a felmutatáson és megőrzésen túl színpadi műfajként is jövője, amely a permanens fejlődésben, újításban, mobilitásban bontja ki saját belső lényegét? Miért jön még mindig a folklórrendőrség szirénázva, ha valaki ellép az eredetinek tartott eredetitől? Miért kell a kötelmek és nem a szabadság felől megélni a művészetet? 

 

 

Megújulási vágy persze Erdélyben is feszíti az alkotókat, csakhogy az akarás néha kevés, ha nem áll mellette szorosan legalább annyi tehetség, ahogy ezt a házigazda nagyváradiak produkciója is bizonyította. László Csaba koreográfus-rendezőnek Tamási Áron Fekete Sáfrán című novellájába – mondhatni –beletörik a bicskája: nem csak Tamási ízes, zamatos képi világa, szarkasztikus humora és furfangos cselekményszövése veszik oda az ósdi panelekből építkező, sablonos szerelmi háromszög színfala mögött, de maga a rendezés is riasztóan eklektikus. Ha amatőr színpadi produkciót látnánk, bizonyára nem fogalmaznék ilyen élesen, de ez egy hivatásos társulat szezonnyitó táncszínházi előadása (nem is akárhol, hanem a Nagyváradi Szigligeti Színház gyönyörűen felújított ékszerdobozában), és így kellemetlenebb szembesülni a fiaskóval.  

 

Az egymást váltó, más és más színházi nyelven megszólaló jelenetek csupán egy szélsőségesen lebutított történet elmondására elegendőek, miközben hosszan és elmélyülten tapicskolnak a műfaji klisékben. És üsse kő, hogy nem Tamási, ha új (tánc)színházi minőség születik, de nem: a folklór táncbetétektől az abszurdig, a népi színjátszástól a drámai(nak hitt) hangsúlyokig, a szaftos altesti humortól a néma mozgásszínházig, a naturalizmustól a stilizációig mindenben megmártózunk nyakig, csak a színpadra állítás filléres népszórakoztatáson túlmutató valódi célját és okát fedi sűrű homály. 

 

Az első szöveges rész a darab felénél hangzik el, fel is kapjuk a fejünket – hiszen itt mond először látványosan csődöt a táncba vetett mesélő kedv. Aztán amikor Tamási helyett a pajzán székely népi humor válogatott gyöngyszemei lesznek vendégszövegként elénk tárva, sejtjük, innen már nincs visszaút. Úgy is lesz: a fenekén megpatkolt szürke szamár még csak-csak ellegényesezik négy lábon, a hollónak vagy szarkának beöltözött leánysereg is el-eltollászkodik a csillogó karikagyűrű megszerzésével – de ekkor már senki nem ért semmit, legalábbis Tamásiból. Amiből viszont ért, és még felhőtlenül szórakozik is rajta, az a „tréfás lakodalom”: amikor az (ál)pap sipító fejhangú (ál)esküvői beszédében mindent és mindenkit a altesti poénokkal akar összecelebrálni, se a vőlegényt, se a menyasszonyt, se a násznépet nem kímélve. A szerepet játszó Szőnyi József később „mutogatós bácsi” alakításával teszi fel az i-re a pontot, amire már nem csak a szamárfejű Fekete Sáfrán (Forgács Zsombor) és szintén szamárfejűvé változott cigánylány kedvese (Zaha Enikő Kitty) vakargatja a füle tövét, hanem mindazok is, aki már hosszú ideje nem hisznek a fülüknek, szemüknek, hogy hogyan lehet a közönséget ilyen mélységesen lenézni.

 

 

A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes előadása nem feneklik meg a történetmesélésben – pedig szava sincs hozzá. Feszes dramaturgiával, jó tempóban, élményszámba menő táncos karakterekkel mesél el egy korhatár nélküli mesét Ördöngösök Füzesen címmel, Boka Gábor forgatókönyve alapján. Irodalmi alapanyag (Takács Sándor Lélekjárás című írása) és esküvő itt is van, de a sztori önmagáért beszél. 

 

Ahogy az előadásmód is: ha valaki eddig nem tudta volna, most mindenestül megtapasztalhatta, mit is jelent az a bizonyos – hol szidott, hol üdvözölt – hiteles tolmácsolás, ami a lehető leghűségesebben tárja elénk a valamikori parasztközösségek ünnepi világát. Ezért aztán nem érdemes meglepődni például azon sem, ha a karon ülő kisgyermek vagy batyuban háton hordott csecsemő valódi kisgyermek és csecsemő, aki végig ott zityeg-zötyög a táncos forgatagban saját (!) szülei karján, hátán. Erről jegyezték meg maliciózusan annak idején a Timár Sándor nevével fémjelzett újfolklorista stílus későbbi kritikusai: már csak a kutyák hiányoznak a színpadról, hogy minden tökéletesen eredeti legyen.

 

Éppenséggel nem vagyok egy múltba révedő alak, de azt el kell ismerni, hogy Busai Norbert és Busai Zsuzsanna koreográfiája az első pillanattól az utolsóig olyan élettel, energiával, annyi színnel, „szaggal” adaptálja színpadra e mesés fordulatokban bővelkedő lakodalmat, hogy az ember halványan kezd fogalmat alkotni arról, mit is jelenthetett hajdanán az ünnepnapok közösség-összetartó ereje. És ez jó. Hús-vér figurák vannak a színpadon, léteznek, lélegeznek, és csak annyira játsszák túl magukat, amennyire ízes népszínművesen-néptáncosan túljátszaná magát mindenki egy olyan (színpadi) esküvőn, ahol nagy riadalomra az ördög is megjelenik, mint a legjobb „parkett táncos”, elrabolva a menyasszonyt a megszeppent vőlegény orra elől. 

 

Ahhoz viszont nem kell nagy ördöngösség, hogy kitaláljuk, mivel tanítja móresre a násznép a fess úrfi képében kellemetlenkedő sátánfajzatot. Bizony ám, hogy tánccal! Kalotaszegi, gyimesi és botolós a megmérettetés sorrendje, de az azért egy kicsit maszatos marad, hogy miért húzza el az irháját a végén őkegyelme, mert ugyan szépek és nyalkák ezek a füzesi legények, de mintha mindig letáncolnák őket a parkettről. Homokszem a gépezetben: a cselekményszövés lendületét feleslegesen akasztják meg a próbákat követő felduzzasztott táncrendek. 

 

Mesélni és mesét nézni-hallgatni jó, mégis az motoszkál az emberben, mi lesz akkor, ha minden erdélyi népmese, ünnep és táncdialektus hitelesen színpadra került már, talán kezdődik minden újra elölről a hagyományőrzés nevében? 

 

 

A Maros Művészegyüttes, Erdély legrégebbi magyar hivatásos táncegyüttese még csak ismerkedik a modern néptáncszínházi formával. Az 1956 őszén alakult Állami Székely Népi Együttes szellemi és jogi örököseként működő társulat repertoárján szinte kivétel nélkül autentikus néptáncelőadások és mesejátékok szerepelnek. Ez idáig az egyetlen kakukktojás a Kőműves Kelemen rockballada táncszínházi feldolgozása volt. Így csak ennek tükrében tűnhet merész húzásnak Juhász Zsoltnak, a Duna Művészegyüttes és a Duna Táncműhely vezetőjének meghívása a társulathoz, hiszen Juhász idehaza már hosszú évek óta dolgozik a néptánc szcenikai kereteinek korszerűsítésén, és a táncok tartalmi, formai megújításától, esetenként kortárs szemléletű megfeleltetésétől sem riad vissza.  

 

A Vannak vidékek című Kányádi Sándor-vers címét és szellemiségét egyaránt magáévá tevő koreográfia Juhász Zsoltot az ismert oldaláról mutatja be: autentikus népzenék és néptáncok korszerű vizuális megjelenítésben. A különböző tájegységek zenéi és táncai egy real-time vetítésre, árnyjátékra, áttűnő háttérmozgásra is használatos fehér függöny mögött és előtt kelnek életre, mintegy átúszva a múltból, a közös emlékezetből – a fekete-fehér álló- vagy mozgó árnyképekből – a jelenbe, a bennünk megelevenedő múlt élénk, színes forgatagába. A három sík szépen mozog, csúszkál egymáson és finoman játszik alá a Kányádi-soroknak: a táncosok időnként megmerevednek, alakjuk kifeketedik, hogy éles fénnyel kiemelve közöttük – bennü(n)k – szülessen újra valami jelképesen abból (egy motívum, egy dialektus), ami a mindennapi életből immár visszavonhatatlanul és mindörökre kiveszett. 

 

Jól kirajzolódó köröket hömpölyögtet az előadás, a lassúból gyorsba, gyorsból lassúba tartó tempók azonban egy idő után kiszámíthatóvá válnak. Nem spirálisan emelkedik az előadás hangulata, hanem többé-kevésbé ugyanazon a szinten pörög, s a különböző tájegységek zenéit és táncait sem sikerül eredeti ötletekkel, új színpadi megoldásokkal, vagy például a színpad mélységének kihasználásával a jó értelemben vett teatralitás felé tovább kiterjeszteni. A tánckar Bandi Katalin harsányan kiabáló jelmezeiben is csak arctalan, homogén tömeg. Nincsenek megragadható tekintetek, hiányzik az egyéniség kisugárzása a színpadról; ez a sok táncospárt foglalkoztató, a maga nemében monumentális nagyszínpadi daráló ezúttal, úgy tűnik, minden emberibb megnyilvánulást maga alá gyűr. 

 

 

A régió talán legsokoldalúbb és leginvenciózusabb táncegyüttesét, az Udvarhely Táncműhelyt ezúttal nem fogadta kegyeibe a sors. Társulati tagcserék miatt Uray Péter Amit akartok, avagy előjáték a Vízkereszthez című mozgásszínházi adaptációja helyett egy „házi produkcióval”, a Györfi Csaba és Gáll Kata rendezte és játszotta Záp-hiányokkal szerepelt a fesztiválon. Ami persze semmit nem von le fellépésük értékéből, sőt inkább csak rávilágít arra, hogy Székelyudvarhelyen komoly és szisztematikus műhelymunka folyik (a vendégrendezők névsora impozáns: Orza Calin, Katona Gábor, Juhász Zsolt, Furik Rita, Bozsik Yvette, Uray Péter), ahol az arra érdemes belső kísérletezések láthatóan hamar színpadhoz is jutnak.  

 

Az ugyanannyira szöveg- és mozgáscentrikus, kétszemélyes kamaradarab Esterházy Péter Egy nő című művéből ragad ki beszédes szemelvényeket. Ami mi másról is szólhatna, mint az örök héjanászról, a férfi és a nő ragadozva, gyilkolva szerető kapcsolatáról, ezúttal a férfi szemszögéből, nyersen, szókimondóan monologizálva szexualitásról, érzésekről, érzelmekről, vagy éppen azok ordító hiányáról. A kopár színpadon szanaszét heverő kellékek – két piszoár, felmosónyél, mop, vécépapír tekercsek – nem csak a magánszférába tett provokatív behatolást célozzák, hanem primer utalást tesznek a lelki, érzelmi „anyagcsere-folyamatokra” is.  

 

Az előadásban a szöveg diktál, a tánc, a mozgás annak hullámzását, sodrását, indulatait, bujaságát, érzelmi íveit próbálja lekövetni. A textus értelmezését azonban fenekestül felforgatja az, hogy nem a férfi, hanem a nő beszél. Ő mondja el a férfi gondolatait a nőről, s ezzel mintegy önreflektív, önkritikai szerepértelmezést is felkínál az „egyperceseket” finom hangulati skálán tolmácsoló Gáll Kata számára.

 

Az előadás problematikussága a szöveg és a mozgás viszonyából fakad. Az Esterházy-próza nyers, őszinte, nem egyszer kendőzetlen naturalizmusa ugyanis nem tűr meg bármit maga mellett. Fel kell nőni hozzá – mindenféle értelemben. Mert bár textus és tánc többnyire felváltva követik egymást (és a monológok alatt a férfiszereplő többnyire defenzívába vonul), a szöveg „nyomása” szinte Don Quijote-i szélmalomharcra kényszeríti a fiatal koreográfusokat. Eljátszani, ami a szövegből következik, életveszélyes. Eltartani maguktól és csak a belső energiák változásaira rámozdulni, hihetetlen profizmust és rengeteg tapasztalatot igényel. Györfi Csaba és Gáll Kata rokonszenves fiatalok, előadóként és alkotóként is erejükön felül teljesítenek, de alulmaradnak Esterházyval szemben. Nem találják meg pontosan azokat a hangsúlyokat, és azt a mozgásnyelvet, ami kellően kifejező, ugyanakkor elég szikár is ahhoz, hogy a szöveggel diskurzusba lépjen. Ahogyan a zeneválasztás is félresiklik kissé: az Apocalyptica csellón előadott metálballadái túlságosan kommersz és érzelmes aláfestések ott, ahol éppen egyfajta távolságtartás lenne a kívánatos.

 

 

És most hangnemet kell váltanom, mert a találkozó méltán legjobbnak ítélt produkciója, a Háromszék Táncegyüttes Száz évig című előadása is hangnemet vált. Hogy a darab láttán az ember kezdi visszanyerni mustármag méretű hitét a néptáncban és máris nem látja olyan borúsan a műfaj jövőjét – az egyszerű következmény. Mellékszál az is, bár fontos mellékszál, hogy a produkció a valaha volt jelentős cigányprímás dinasztiák utolsó emblematikus figurájának, a 2004-ben nyolcvankét éves korában elhunyt Fodor Sándor „Nettinek” állít emléket: az előadást keretező sirató, a hangfelvételről bejátszott személyes vallomástöredékek, a mezítlábas gyermekjátékoktól az érett improvizatív muzsikálásig aprólékos figyelemmel felépített belső szerkezet finom eleganciával rajzolják meg egy nagy kor nagy tanújának elmosódó portréját. 

 

Az már viszont lényegesebb, hogy az utazás kizárólag Kalotaszeg népzenei és táncos örökségét barangolja be („Kalotaszeg, amolyan sűrített Erdély.”), s a szokásokkal ellentétben nem elsősorban a tánc, hanem a zene, pontosabban egy zenekar áll a középpontban, a lélegzet elállító profizmusáról és laza improvizatív játékáról egyszerre számot adó Heveder. És ami a legfontosabb, az előadás nem pusztán koncertélmény, hanem ízig-vérig színház. 

 

Könczei Árpád, a darab mindenese (koreográfusa, rendezője, jelmez- és díszlettervezője, s testvérével, Könczei Csongorral a zenei összeállítás felelőse is), valamit nagyon megtanult a sepsiszentgyörgyi színházat igazgató, Bocsárdi László közeli munkatársaként. Azt mindenképpen, hogy mi(k) a színpad törvénye(i), és hogyan lehet egy klasszikus alapanyagot – esetünkben a néphagyományt – a ma nyelvén hitelesen megszólaltatni.  

 

Könczei rendezésében nincsenek őrült nagy és új ötletek, a zenék és a táncok is hűségesen simulnak az eredetihez, de van ezernyi apró finomság, humor és báj, ami szinte észrevétlenül, ám rendezői tudatossággal átemeli e letűnt kor világát a jelenbe. 

 

Három pár táncos, öt zenész és egy énekes – ez nem egy monumentalitásra törekvő, látványosság hajhászó felállás, ami mindenképpen cirkuszi hacacáréként akarja lenyomni szellemi örökségünket a torkunkon. Ennek ellenére mégsem kamaramű születik a színpadon: a pasztelles, halvány drapptól a sötétbarnáig húzódó színvilág (egyedül Netti bácsi jelképes szemfedője vakítóan fehér), a zenészek könnyed bevonása a táncba, a hokedliken ülve előadott legényesek, a táncban megcsillanó szemtelen humor, az improvizatív részek felhőtlen, de nem túlbrillírozott jókedve, szabadsága, sava-borsa; egy lassan felemelt vonó, egy cinkosan összenéző szempár, az egymásra figyelés és az együttjátszás különleges harmóniája – mind-mind érzéssel teatralizált modern színpadi élménnyé növesztik egy Kalotaszeg örökségét.

 

Ha nem lenne elkoptatott a szó, azt mondanám: lélek van ebben az előadásban. Sok és nagy. S bár elkoptatott, akkor is ezt gondolom.

 

Szerző: Králl Csaba (Revizor-kritikai portál)