Akadályokat és különbségeket legyőző találkozások

A magyar közönség 2009-ben ismerte meg Gianina Cărbunariut, amikor magyar és román színészek részvételével létrehozta a 20/20 című, a fekete márciust feldolgozó előadását. A marosvásárhelyi Yorick Stúdióban készült produkció díjat kapott a Pécsi Országos Színházi Találkozón, és több neves külföldi fesztiválra meghívták.

Cărbunariu az évek során együttműködött a müncheni Kammerspiele színházzal, a berlini Volksbühne és Schaubühne színházakkal, a stuttgarti Staatstheaterrel, a bécsi Volkstheaterrel, a madridi Centro Dramatico Nacional színházzal, a stockholmi Royal Dramatic Theatre-rel, a londoni Royal Courttal és számos más, külföldi színházzal, ahol darabjait bemutatták. Rendezéseivel szerepelt az Avignoni Fesztivál hivatalos válogatásában, a Londoni LIFT Nemzetközi Színházfesztiválon, a Bécsi Ünnepi Hetek keretében, a Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztiválon stb. Romániában többek közt a bukaresti Odeon Színházban, a Szebeni Radu Stanca Színházban és a Kolozsvári Állami Magyar Színházban készített előadást. 2018 óta a Piatra Neamț-i Ifjúsági Színház igazgatója.

 

Mi ragadott meg leginkább Nopcsa Ferenc személyében?

Egy évvel ezelőtt értesültem először Nopcsa Ferencről / Franz Nopcsáról Ionuț Sociu újságíró-dramaturg Nopcsa báró, egy személyben Kafka és Indiana Jones című cikkéből, amely a Scena9 lapban jelent meg. Azt hiszem, első körben az vonzott ennek az embernek a történetében, hogy egyetlen emberöltő alatt több életet élt le: volt paleontológus, néprajzkutató, geológus, látnoki elméletekkel előálló kutató, diplomata, kém, utazó, kalandor, katona. Izgalmas az ismeretlen területek iránti szenvedélye, az a könnyedség, amellyel egymástól nagyon különböző környezetekhez is képes volt alkalmazkodni, az a lazaság, amellyel egyik identitásból a másikba lépett át, úgy is mondhatjuk, több identitás lakozott benne egyszerre.

Az is érdekes, hogy születési helyén, illetve azokban a kultúrákban, amelyekben szocializálódott, szinte egyáltalán nem tartják számon, miközben Albániában, amelynek kutatására éveket áldozott, jól ismerik. Az akadémiai közegben is, amely alig az elmúlt 10–15 évben kezdte el újra felfedezni őt,egyfajta „majdnem híres” személyiség. Franz Nopcsának számos monográfiát szenteltek az elmúlt 70 év különböző időszakaiban, ezeknek szerzői pedig hajlamosak voltak csak személyiségének valamelyik részével azonosulni. Aki megismerkedik Nopcsával, azt azonnal „megfertőzi” – dolgozni kezd a képzeletében, az érzelmeire hat vagy épp ellentmond neki. Bevallom, az is felkeltette az érdeklődésemet, hogy épp száz évvel a születésem előtt jött világra, és olyan időket élt meg, amelyekben a világ gyökeres változásokon ment át. Épp, ahogyan most is történik. Aztán Boros Kinga kolléganőmmel közösen kezdtünk el Nopcsáról és családjáról szóló dokumentumokat és információkat keresni, elolvastuk Reisen in den Balkans címen megjelent emlékiratait, és ráébredtünk, hogy sok árnyékból és fényből felépített, ellentmondásos személyiséggel van dolgunk, akinek bizonyos dolgai akár elfogadhatatlannak is mondhatók, még akkor is, ha egyes történészek és monográfiaírók megpróbáltak ezekre a „korszellemmel” mentséget találni. Nopcsa alakja azért is olyan lenyűgöző, mert képtelenség éles fotográfiát készíteni róla, hiszen abban a pillanatban, ahogy az ember úgy érzi, valamennyire megértette, valami mássá alakul. Kiszámíthatatlansága az egyetlen, ami állandó benne. Emlékiratait a 19. század végén, a 20. század elején vetette papírra, ám a benne megjelenő események hitelességét nehéz ellenőrizni, mert semmilyen dokumentum nem támasztja alá sem azt, hogy bizonyos, Nopcsát igen jó fényben beállító esetek megtörténtek, sem azt, hogy nem. Valójában önmagát tette meg saját történeteinek szereplőjévé.

Kingával közösen próbáltunk szétszálazni bizonyos kérdéseket és témákat. Lehetséges-e egy száz évvel ezelőtt élt ember portréját meglévő források felhasználásával megrajzolni? Hogyan helyezhetők egymás mellé a személyiségének olyan oldalai, amelyek egymásnak élesen ellentmondanak? Mi rejlik pár száraz jegyzet mögött, amit nem lehetett egyszerűen elmondani egy 30-as években szerkesztett naplóban? Mi számított tabunak a korabeli társadalomban (ugyanakkor hány számít ma is tabunak ezek közül)? Hogyan rezonálnak ma azok az epizódok, amelyek sokban hasonlítanak arra a világra, amely ma is a valóságunk: a világháború fenyegetése, gazdasági és társadalmi válságok, politikai válságok, erőszak, polarizáció, intolerancia a közbeszédben, nacionalizmus, antiszemitizmus, az emberi élet semmibe vétele, mindezzel párhuzamosan pedig bizonyos jogokért folyó harcok, elképesztő találmányok és felfedezések, a bolygó régmúltjának feltárása. Egy ilyen személyiség identitása folyamatos változásban van, fényt, de árnyékot is vetnek rá korának lendületes fejlődést vagy éppen szenvedést hozó eseményei. Nopcsa tetteinek, döntéseinek és kijelentéseinek hátterét górcső alá véve számos kérdést tettünk fel a jelenünkről, de a jövőről is, amelynek alakításában mindannyiunknak része van. Mert köztünk és Nopcsa kora között épp az a jövő húzódik, amelyet az ő kortársai készítettek elő – maga a 20. század, s benne mindazok a mozzanatok, amelyekben hol az emberség, hol a bestiális kegyetlenség kerekedett felül.

Hogyan zajlik a próbafolyamat, hogyan születik egy igazi Gianina Cărbunariu-produkció?

A próbafolyamat a szokásoktól eltérően nem egy adott szöveg elolvasásával, hanem kutatással kezdődik, ami lehet akár interjúk készítése, akár levéltári anyagok vizsgálata, különféle források (szövegek, kép- vagy hangfelvételek) keresése. Az összegyűjtött anyag egészét aztán átbeszéljük a színészekkel és a többi alkotótárssal, a dramaturggal, látványtervezővel, zenésszel, light designerrel. A rendelkezésre álló idő függvényében az alkotófolyamat a színészekkel folytatott beszélgetéseket és improvizációkat is magába foglal, ugyanis ők is közvetlen részesei a kutatásnak: interjúkat készítenek, információkat gyűjtenek stb. Minél intenzívebben, nyitottabban és minél nagyobb odafigyeléssel zajlik ez a folyamat, annál jobbat tesz a szövegkönyvnek és az előadásnak. Az előadás koncepciója általában hamarabb születik meg, mint maga a szöveg. Így történt ez most is, Irina Moscu látványtervező díszletvázlatai például jóval korábban elkészültek, mint hogy befejeztem volna a darab megírását.

A szöveg nagy része általában egy hónappal bemutató előtt készen van, de legtöbbször utólag is írok hozzá részeket, vagy épp ellenkezőleg, nagy darabokat húzok ki belőle, újrafogalmazom, újraosztom a szerepeket, a színpad valósága által diktált módon újragondolok dolgokat.

Milyen volt az együttműködés a Szigligeti Társulattal? Hiszen számukra alkotói módszered szokatlan lehetett.

A jó színész minden kihívásra nyitott, szívesen próbál ki újabb és újabb alkotói módszereket. Nem ragad benne egyetlen játékmódban, amit az egyetemen tanult vagy gyakran használ. Szerencsés vagyok, mert sokszor dolgoztam jó színészekkel, és gyakran megtörtént, hogy nemcsak én találtam rájuk, hanem ők is rám, vagyis inkább önmagukra abban, ahogyan én dolgozom: abban, hogy aktívan részt vehettek az alkotásban. Nem tudok olyan emberekkel dolgozni, bármilyen jó színészek is, akiket egyáltalán nem érdekel a felvetett téma. Sokkal inkább kedvelem azokat, akikben a tehetség és a munkafegyelem mellett kíváncsiság is van, érdekli őket a világ, amelyben élnek, és kérdéseket fogalmaznak meg. A Szigligeti Színházban is találkoztam ilyen színészekkel. Az előadásaim alapjánál egy koncepció áll, nem egy korábban már létező szöveg. Ebben a munkafolyamatban a színész pont annyit kap, amennyit beleadott. A színen is láthatóvá válik, ha megmerítkezett a témában, amint az is, ha kívül maradt azon. Komoly témafeldolgozó beszélgetések és improvizációk építik az alakítást, a színésznek a kisagyában, a zsigereiben ott működik a próbaidőszak kezdetén megszerzett tudás.

A Nopcsáról szóló előadás nyilván más koncepció mentén is megvalósítható lett volna, akár román nyelven játszó színházban, akár valahol Magyarországon. Igazából azt gondolom, bármelyik európai teátrumban megállta volna a helyét, hiszen a kérdések, amelyeket felvet, rendkívül aktuálisak. Abban a formában viszont, ahogyan én elképzeltem, legjobban egy romániai magyar színházba illik. Úgy érzem, a megfelelő helyre jöttem a megfelelő ötlettel.

Hogyan sikerült leküzdeni a nyelvi akadályokat?

Színházban nincsenek nyelvi akadályok. Sokat dolgoztam külföldi színházakban, olyan országokban is, ahol nem beszélem a nyelvet – nem tudok például németül, spanyolul vagy olaszul. Magyar nemzetiségű színészekkel kétszer dolgoztam eddig, a marosvásárhelyi Yorick Stúdióval a 20/20, illetve a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatával a Verespatak – fizikai és politikai vonalon című előadáson.

A külföldi projektek esetében előfordult, hogy azok a színészek, akikkel nem tudtam angolul értekezni, gyorsabban és mélyebben megértettek olyan dolgokat, amelyeket egyes, velem egy nyelvet beszélő színészek soha. De ennek a szakmának épp ezek adják a szépségét: a nyelvi akadályokat, generációs és kulturális különbségeket legyőző találkozások. Ezek azok a pillanatok, amelyek néha saját belső korlátaink legyőzésében is segítenek, ilyenkor tudunk művészként hatalmasat lépni előre.

Az interjút készítette és fordította: Bozsódi-Nagy Orsolya